Mindig egyfajta bűntudat kerít hatalmába, amikor szembesülök olyan tényekkel, olyan minősítésekkel, melyek szerint nem vagyok rendes magyar ember, ha nem tudok kellőképpen büszke lenni az olimpiai sikerekre.
Mindig zavarba ejtenek az olyan megállapítások, hogy jó volt az olimpia ideje alatt magyarnak lenni. Sosem szerettem az ilyen ünneplő magyarokat, talán emiatt volt, hogy még március 15-én sem szerettem kokárdával járkálni. Mindig zavart, hogy olyanokkal kell ily módon egyfajta közösséget vállalnom, akikkel szemben magyarságukat tekintve voltak/vannak kifogásaim. Számtalanszor jut eszembe egy-két felmenőm, tanárom, szülőfalum tiszteletben álló polgára, akik kokárdával, vagy anélkül egyformán kiérdemelték tiszteletemet, s a külsőség sosem volt szemükben a lényeg. Bár tagadhatatlan, hogy a látványnak is van egyfajta fontossága és szerepe, ám az sem kétségtelen, hogy a dolgoknak a külleme csak ritkán jelenti a lényegüket, s igaz ez talán még minden képi eszközű művészetre is, nemcsak a sportra, vagy egyes ünnepeinkre.
Visszatérve az olimpiához, szerintem egyfajta szegénységi bizonyíték, ha valakinek csak az olimpiai sikerek árnyékában jó magyarnak lenni. Nagyapám szokott a leggyakrabban eszembe jutni ilyesmikkel kapcsolatban, öregapám parasztos „tempói“ szerintem egyfajta mély filozófiai értelmezés alapjául szolgáltak. Ezek szerint az ünnep (elsősorban a vasárnap, mint leggyakoribb ünnepünk) abból áll, hogy különleges módon megtisztálkodva a templomba megyünk s csak a feltétlenül szükséges munkákat végezzük el, mint pl. az állatok etetése. Volt még néhány dolog, ami a vasárnaphoz kötődött az Istentiszteleten túl is. Ilyen volt az udvar, valamint a járda söprése, valamint a délutáni diskurzus közeli rokonokkal, szomszédokkal jó ismerősökkel, barátokkal. Ehhez a leggyakrabban a pinceút és a pincék előtti présházak, valamint az azok előtti lugasok árnyéka adta a legjobb helyet, persze egy-két pohár bor sem hiányozhatott az ilyen „tárgyalásról“. Nagyjából ez volt az ünnep. Később ezek a vasárnapi áhítatok felhígultak a focimeccsek hangos buzdításával, amiben egyre gyakrabban vált meghatározó elemmé az ellenfél és a játékvezetők teljesítményének becsmérlése, sőt az ünnephez egyáltalán méltatlan inzultálás is egy-két esetben.
A nemzeti vagy más közösségi ünnepeket, az elöljárók megemlékezése és előtte, vagy utána egy rövid kultúrműsor jelentette a Himnusz éneklésével együtt. Az ilyen alkalmakon valóban jó érzés töltötte el a lelkem, s jó volt magyarnak lennem előtte, utána két ilyen egymást követő alkalom közötti hétköznapjaimon is. Valahogy olyan érzés uralkodott bennem, hogy a hétköznap sem kevesebb az ünnepnél, sőt talán inkább fordított sorrend volna az indokolt. Ilyen értelemben tudok azonosulni az olimpiai büszkeséggel, mert arra az emberre, akinek a nyakába aranyérmet akasztanak, nem a felzendülő himnusz miatt tudok büszke lenni, hanem sokkal inkább azért a teljesítményért, amit a dobogó tetejére vezető úton a sok-sok hétköznapon képes volt megtenni. Ilyenkor gyakran volt gimnáziumi osztályfőnököm, néhai Oláh Imre jut eszembe, amikor a tábla előtt állva két öklét összecsukva, felemelve, mondta, ezt ne felejtsétek: a két m! mindig magyar, talán három kezűnek szeretett volna lenni: Maradj mindig magyar!
Nekem ebben a felszólításban a mindig a legfontosabb elem, a többi úgyis természetes, nem kell külön hangsúlyozni! Vagy ha kell, akkor az már régen rossz, valamit már régen elrontottunk! Remélem ez nincs így, nem kell aggódni, de azért a két öklünket időnként összeszoríthatjuk és eszünkbe juthat a két „m”.
Varga Lajos
