„Pénz nélkül ne menjen senki sehova” – vallják a zselízi fiúk, akikete a kanadai bevándorlási hivatal két hónapig fogva tartott, mert nem hitték el nekik, hogy turisták. Miután hazaértek, zselízi kollégánk első kézből kérdezte a fiatalembereket hányattatásaikról.
K.Á.: Kérlek, meséljetek a körülményekről, mit csináltatok két hónapig, és hogy sikerült kiszabadulnotok?
– Éjfélkor elindultunk itthonról, Budapestre, onnan reggel 6-kor indult a gép és 12 órás repülőút után még 9 órát az ún. vizsgálati fogságban töltöttünk. A legrosszabb az volt, hogy miután megérkeztünk, elvezettek az ún. vizsgálati fogságba és hajnali ötig ott tartottak étlen, szomjan. Tehát fizikailag nem kínoztak, nem ütöttek, vertek, de mégiscsak kínoztak, azzal, hogy nem hagyták, hogy kialudjuk magunkat.
Aztán átvittek a menekülttáborba. Ez egy nagy épület, benne cellákkal. Ott már lefekhettünk és pihenhettünk. A csomagjainkhoz is körülményesen jutottunk, minden nagyon sokáig tartott. Sok magyar is volt ott. Tudunk egy családról 3 hónapos kisbabával. Hallottuk, hogy olyan is volt, hogy 6 éves kislányt bilincsbe verve hoztak be. Nem mindenkit a reptérről szállítottak ide. Volt, akit a városból, amikor ellenőrizték és rájöttek, hogy nincs engedélye. Az étel egyhangú volt, többnyire grillcsibe rizzsel, este egy bögre leves. Inni víz, ebédkor tea és 1 dcl dzsúsz.
Egy cellában 3-an voltunk. Csak egy hónap után kerültünk egy cellába, és még egy indiai férfi volt velünk.
Amikor októberben szerettünk volna először beutazni, akkor is az volt a probléma, hogy nem tudtuk felmutatni a szükséges pénzmennyiséget. Rögtön vissza is fordítottak. Aztán egy magyar származású ügyvéd megígérte, hogy mindent elintéz, és probléma nélkül mehetünk újra. 200% biztonságot ígért, hogy nem lesz semmi baj.
Mindketten felmondtuk a munkahelyünket, és készültünk az útra. Amikor kiderült, hogy probléma van, az ügyvéd eltűnt, és többé nem volt elérhető. A menekülttáborban azt mondták, hogy 48 órán belül lesz tárgyalás, és eldől, hogy mi legyen velünk. A bírótól függött, hogy hazajöhetünk vagy maradunk. Először még ott szerettünk volna maradni, hiszen azért mentünk, hogy megismerjük a várost és együtt töltsük a karácsonyt. De amikor már a harmadik tárgyalás volt, és még mindig ott voltunk bezárva, már inkább jöttünk volna haza. Összesen négy tárgyalás volt és négy ügyvéd, akiknek az volt az érdekük, hogy minél több tárgyalás legyen, hiszen azután kapták a pénzt. Talán ha nem lett volna ügyvéd, hamarább kijutottunk volna.
K.Á.: Zoli az édesanyád mikor vándorolt ki? Kihez ment?
– Most egy éve. Letelepedési engedélye van. Van ott egy élettársa Magyarországról, de ő már 30 éve ott él, kanadai állampolgár. A nővérem tavaly karácsonykor volt náluk, semmilyen akadályba nem ütközött. Nem gondoltam, hogy ilyen fogadtatásban lesz részünk.
K.Á.: Mik a további terveitek, mihez kezdetek?
Zoli: Először is munkába állok, ha találok megfelelő helyet, aztán távúton szeretnék továbbtanulni. Talán Esztergomban. Még nem tudom.
Gyula: Valószínűleg visszamegyek a régi munkahelyemre.
K.Á.: Milyen tanulságot vontatok le?
– Mindenhol jó, de legjobb otthon. Summa summárum, pénz nélkül ne menjen senki sehova. Talán jobb volt, amikor még Kanada vízumköteles volt, tehát, aki nem kapta meg, az egyszerűen otthon maradt. Még Amerika is jobb, mert ott, ha valaki feketén él és 5 év után elkapják, de már fel tud mutatni valamit /lakás, munkahely stb./, megkapja az állampolgárságot. Kanadából viszont kitoloncolják.
K.Á.: Köszönöm, hogy eljöttetek és beszélgettünk.
– Mi is köszönjük a lehetőséget és köszönjük mindenkinek, aki segített és közbenjárt az ügyünkben.
Kalló Ágnes, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”37472,37255″}
