Duray Miklós felvidéki politikus, közíró is részt vett Pénzes Éva április 18-i temetési szertartásán Deménden. Az alábbiakban közöljük a búcsúztatón elmondott beszédét.
A halál gyakran érkezik váratlanul, de mindig kiszabadít a földi élet nyomorúságából, űrt és szomorúságot hagyva maga után. Életed, bonyolultsága ellenére nekünk, hátramaradottaknak többet jelentett puszta embertársi valóságnál, mert akik itt állunk a földi maradványaidat magába záró hamvvedernél különböző időben, különböző körülmények között és különböző okokból munkatársi, sokszor bizalmi jellegű kapcsolatba kerültünk veled. Ez utóbbit, a bizalmat, mint egyre ritkábban előforduló emberi erényt kell hangsúlyoznom, mert tudtál titkot tartani és a szavadat betartani, mi több, sajátos ráérzéssel tudtál hinni másoknak.
Mi ketten évekig, nem közjogi értelemben vett munkatársak voltunk a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságában. Ezt a kapcsolatot ma már nyugodtan nevezhetjük cinkostársi viszonynak, hiszen kapcsolattartásunk jellege konspiratív volt, de annak idején tiltakoztunk volna ellene kézzel-lábbal, mert ez az összeesküvés büntetőjogi minősítését jelentette, ráadásul csoportban elkövetve, amiért a kommunista Csehszlovákiában, együttműködésünk idején, ki lehetett érdemelni az életfogytiglani börtönt.
Csodálkoztam is, hogy az 1970-es évek vége felé, amikor életkorod szerint inkább vőlegényfogással kellett volna törődnöd és házibulikba járnod, titokban a Bizottság beadványait, petíció jellegű leveleit, tiltakozásait terjesztetted, segítettél adatokat gyűjteni a kiadványokhoz. Az 1979. július 9-i rendőrségi rajtaütés óta nem járhattam könyvtárakba, a geológiai dokumentumtár kivételével. Ekkortól te segítettél a nagy nyilvánosság számára a nem, vagy nagyon nehezen megszerezhető adatok beszerzésében és a politikai rendőrség által lefoglalt alapanyagok pótlásában. A te segítséged nélkül lehet, hogy nem tudtuk volna megjelentetni Párizsban a Szlovákiai Jelentést.
Most már nyíltan beszélhetünk róla, hogy a te korosztályod köréhez tartozott a Jogvédő Bizottság több munkatársa, de nem tudtatok róla vagy csak halvány sejtelmetek volt arról, hogy egy kiterjedt „országos” hálózat részei vagytok. Alapelvként fogalmaztuk meg, hogy csak egy ember tudhat mindenkiről, akiből kínvallatással sem lehet kiszedni a munkatársak nevét, védve ezzel a hálózat munkatársait és a tevékenységet, mert bárkit sikerülhet beszerveznie a titkosoknak, vagy kikényszeríteni belőle vallomást – mint ahogy sikerült is. Soha sem mondtam még, hogy téged tartottalak az egyik legmegbízhatóbbnak. Láttam az arcodról, mert tudtad csikorgatásig összeszorítani a fogaidat, és éreztem a szavaidból, mert soha sem fecsegtél fölöslegesen, hogy csak folyjék a szó, hacsak nem akartad éppen elterelni valamilyen gyanús pofa figyelmét.
Arról sem beszéltem soha, hogy a Bizottság munkatársai közül a hölgyek, a nyugdíjasok és néhány belső lázban égő elkötelezett férfiú voltak a legmegbízhatóbbak. Az általad most bizonyított földi mulandóság láttán miattad is és okulásként is kell megemlíteni, hogy bizony a férfiak között akadt egy-két áruló és több olyan is, akik hajlandók voltak önvédelemből együttműködni a politikai rendőrséggel, a korosztályod béli fiúk zöme pedig hozzád képest csak limonádénak minősült. A hálózat munkatársaival különböző körülmények között tartottam a kapcsolatot. Volt, akivel kavics-bányató közepén a buckák közé úszva beszéltük meg a soron következő feladatokat, volt, akivel sírkövek között osonva, vagy ruhaüzletben a vállfáról függő öltönyök közé vegyülve, vagy fent a Kis-Kárpátok gerincén, ahonnan messzire lehetett látni van-e gyanús társaság a közelben.
Veled az egyik találkozás színhelyét egy munkásszállás előcsarnokába beszéltük meg, akkor mesélted el, hogy megszállták a munkahelyedet, átkutatták az irodádat, de semmit sem találtak. Kérdeztelek: nem félsz? „Nem”, válaszoltad, csaknem sértődötten, picit pirosló szemmel. „Mitől vagy bátor?” „Nem bátor vagyok, a felvidéki magyar közösségért teszem. Ezt tanultam otthon, az apámtól és az Ipolysági gimnáziumban.”
Amikor hatéves küzdelem után 1984 tavaszán sikerrel járt a Bizottság munkája és a hivatalos hatalom visszavonta a magyar nyelvű oktatás korlátozására megfogalmazott tervét majd ezt követően engem ismét letartóztattak, egy időre szünetelt a jogvédelmi tevékenységünk. A munkatársi körből a korosztályodhoz tartozó lányok, konspiráció híján megtalálták életük párját. Te is ekkor mentél férjhez és új életet kezdtél, de nem változtál meg, mert az új körülmények között és az új környezetedben is ugyanaz maradtál: elkötelezett ember.
Az elmúlt évtizedek során sokszor jártam szülőfaludban a Hont vármegyei Deménden, mégsem találkoztunk itt. Csak most, először és egyben utoljára is, de most sem beszélhetjük meg, hogy mily csodálatos kilátás nyílik innen a temetői oldalról az Ipoly völgye felé a Börzsöny tarajos gerincére. Majd jövök még, egyszer-egyszer egy szál virággal.
Addig is nyugodj békében.
Viszontlátásra, édes Éva.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53201,53200,53003″}
