A Felvidéki Magyarok című internetes lap utolsó számában több olyan írás is megjelent, melyben a szerzők demográfiánk döbbenetes alakulására mutatnak rá, s végre kimondják: az iskola létezésének elsődleges feltétele a gyermek, akit előbb világra kell hozni.
Mert ha nem születik belőlük elég, s ha a jövőben is csak egy-két újszülött látja meg a napvilágot a Felvidék falvaiban, iskoláink legtöbbjének kapujára bizony lakatot tehetünk. Hiába lesznek az egyéb mentőövek és stratégiák, hiába lesz a színvonal, a mindenkinél különb szlovákiai magyar pedagógustársadalom.
Hasonlóképp gondolkodik B. Vida Júlia is, aki igen sajnálja, hogy az az alsótagozatos s az a teljes szervezettségű iskola is, ahová ő is járt egykor, gyerekhiány miatt megszűnt. A továbbiakban így folytatja fejtegetését a szerző:
„Az utóbbi hónapokban számtalan írást lehetett olvasni iskoláink bizonytalan jövőjével kapcsolatban. Okos gondolatokat arról, hogy jó és színvonalas oktatási intézményekre van szükség és persze rátermett, szakmájukat magas fokon űző, a gyermekeket szerető pedagógusokra. Ez mind szép és jó, ezzel csak egyet lehet érteni, de a legfontosabbról mintha alig esne szó. Nekünk gyerekek kellenek!
Az iskola csak egy épület, csak egy ház. Lakók, vagyis gyermekek nélkül nem ér semmit. Ha nincsenek nebulók, nincs szükség pedagógusokra sem. Ezért a fiatalokra, a jövendőbeli szülőkre kellene most inkább a figyelmünket fordítani.”
Sajnos, az én alma matereim sorsa is a fentiekhez hasonló lett. Először a hatalom szüntette meg mindkettőt (Ipolyszécsénykén és Kelenyén). Aztán falum kisiskolája csodás módon újjáalakult. Sajnos azonban, a kevés gyermek miatt ezt sem lehetett fenntartani. Nem is csoda, hiszen a kisközség lakóinak száma néhány évtized alatt a felére csökkent.
Majd úgy volt a beíratásokkal, mint mikor a kántáló gyerekeket megkérdezték: „Hányan vagytok?” Mire a válasz: „Öten!” S az újabb felelet: „Akkor annyifelé szaladjatok!” Ment hát innen is a 4-5 gyermek négy-öt felé: Ipolynyékre, Ipolybalogra, Ipolyságra magyar és szlovák iskolába. S egyik nagyobb iskolában se mondták, hogy csak maradjon még a gyerecske a falujában, mert ott is jó munkát végez a pedagógus. Meg aztán ingázhat még életében eleget az a gyermek. Jövője nem biztos, hogy azon múlik, melyik irányba szalajtják.
Érdeklődéssel olvastam Neszméri Tünde régebbi írását is honlapunkon. Már csak azért is, mert nem a megszokott hangnemben szólt ügyes-bajos dolgainkról, nem pedagógus-ostorozást produkált. Egy eltűnt iskola történetét vázolta fel szélesebb összefüggéseiben. Rámutatva az iskolabezárás veszélyeire s mindarra, mivé válhatunk, ha hátat fordítunk intézményeinknek. Ha nem kapnak tőlünk sem bizalmat, sem gyermeket. Az utóbbit már azért sem, mert alig-alig születnek utódok az egyes régiókban.
Ezzel kapcsolatban hirtelen hadd mondjam el, hogy egyik barátom újságolta a minap, mit tapasztalt egy 45 éves érettségi találkozón, ahol az osztálytársak zöme nő volt. Szomorúan konstatálta a legtöbbjük, hogy még nincs unokájuk. Az is elszomorító, hogy sok-sok magyar középiskolában érettségizettnek már nem anyanyelvi képzésben részesülnek az utódai. S erre most mit szóljunk? Vajon kit szidjunk?
Azt írta az egyik, pedagógus-vitába szállt cikkírónk, hogy vitázó társai közül „Egyet azonban nem említ talán egyikük sem: itt élünk az elszakított területen közel száz éve, és nekünk a sors többletfeladatot is szánt, a magyar tanítónak pedig még inkább.” Nos, szabadjon megjegyeznem: anélkül is, hogy nem említettük, hol is élünk, talán valamennyien tisztában vagyunk mindazzal, mit jelent az elszakított területeken magyarnak lenni, s mi a többletfeladatunk: vitaíróként, tanárként, nyugdíjas pedagógusként és nagyszülőként egyaránt.
De vajon tudták-e ezt azok is ott Dunaújfaluban, akikről Neszméri Tünde szólt? A népes falu magyarjai, akik hagyták, hogy településük arculata, nemzetiségi képe megváltozzék néhány évtized alatt? A csekélyke létszámú szlovákság iskolája erősődjék, a magyaroké pedig zsugorodjék, mígnem gyerekhiány miatt megszűnjön az. Hiába igyekezett ott Schultz Vendel tanító bácsi, a kisiskola kapuja is bezárult. Függetlenül attól, hogy milyen volt ott a színvonal.
Aztán, mint a cikk szerzője írja: „A gyerekek Magyarbélre jártak, de sajnos egyre kevesebben, majd ott is megszűnt a magyar iskola. A dunaújfalusi gyerekek ezután Szencre vagy Félbe jártak iskolába, ha a szülők az anyanyelvi, magyar iskolát választották számukra. Ez sajnos egyre ritkábban és kisebb létszámban fordult elő. Még a magyar érzelmű szülők közül is sokan a helyi szlovák iskolába íratták a gyermeküket, hiszen ez számukra kényelmesebbnek tűnt.”
Bizony, én ebből is arra következtetek, nem mindig a színvonal a mérvadó, hanem a kényelem, a vélt előnyök, a sokat hangoztatott ilyen-olyan propaganda. (Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne törekedjünk a színvonalra.) S a bajok ezek után még csak sorjáznak: a betelepült testvérek csodálkoznak a hősi halottaink emlékéhez tett nemzeti színű szalagon, néha a magyar feliratokon, ne adj Isten, a magyar beszéden is.
Hogy hova íratja a szülő a gyermekét, bizony nem csak a magyar iskola színvonalán múlik. Én Paláston tanítottam, ahol magyar és szlovák nyelvű iskola is működik, mégis baj volt, baj van a beíratásokkal. Pontosabban azzal, hogy a magyarok nagyobb létszámának ellenére is kevesebb gyereket íratnak a magyar iskolába. Pedig ott előbb volt megoldva két idegen nyelv tanítása is, előbb volt számítógépes oktatás. Volt az iskolának színjátszóköre, bábcsoportja, folklórcsoportja, diáklapja, ám a mérleg nyelve mégis a másik oldalra billent.
Persze, most sem akarok általánosítani, mert nincs hozzá elég alapom, nem tudom, egyes helyeken mi az oka ennek vagy annak. Mert például olyan település is van a környékünkön, mint Nagycsalomja, ahol már évtizedekkel ezelőtt megszűnt a magyar iskola, de a szlovák működik. Ugyanakkor még mindig sok gyerek jár Ipolybalogra, hogy anyanyelvén tanuljon. A faluban főleg magyar szót hallani, él a magyar kultúra, működik a Csemadok, könyvet jelentettek meg településükről magyar nyelven; itt tarják a márciusi megemlékezéseket meg a járási Csemadok-napot stb.
Mi, akik tudjuk, mi a dolgunk, s tesszük kötelességünket, mégsem rohanhatjuk le azokat, akik másképp cselekedtek. Idő és nagy-nagy türelem kell ahhoz, hogy elhitessük velük: nem tettük rosszul, amit tettünk, s ha akarják, még mindig követhetik példánkat. Erőszakkal azonban csak kevesebbre megyünk.
