Érdekes dolgokat tud meg az ember. Van egy hír, s arról különböző médiumokban teljesen eltérően informálnak, a kommentárokról nem is beszélve. Sőt, egy-egy médium még önmagának is képes ellentmondani. Hogyan döntsem el, ki mikor mond igazat, s mikor hazudik?
Az egyik azt mondja, az adott jelenség, esemény fehér, a másik azt, hogy fekete. Néha ugyan (feltehetően) akad mindkettőben igazság, tehát a tényeknek megfelelő rész, ám ha összeveti őket az ember, kiderül, tényleg csak az igazság egy része jelenik ott meg, „jobbik” esetben a fele. Nos, erre mondják, hogy féligazság, ami a hazugság legrosszabbika, mivel látszatra igaznak tűnik az egész. Pedig csak populista maszlag.
Mi is valójában az igazság?
Az önző és megtévesztő céllal terjesztett hazug, félrevezető, hamis hírt hoaxnak nevezik. Az egyik szlovák napilap már régebben foglalkozik ezekkel. Persze dicséretes, ha bárki hoaxokat üldöz, csakhogy ilyenkor a teljes tényállást is közölni kéne. De nem ez a helyzet, mert nem ezt cselekszik, csak úgy tesznek, hogy most aztán jól megmondták, mi az igazság. De mi is valójában az igazság? A kérdést már Pilátus is feltette, amikor Jézus fölött ítélkeztek. És Németországban már állítólag törvénybe iktatták, hogy a hamis hírek internetes terjesztése tilos és büntetendő.
Fölmerül viszont a kérdés: az igaz (tehát a teljes, nem pedig a „cenzúrázott”, csak félig igaz) hírek terjesztésére, közzétételére nem köteleznek senkit? Például az újságokat, a tévét, rádiót.
Az elhallgatás egyenlő a hazugsággal
Az újkori „megmondók” saját vélt igazságuk érdekében valahogy mindig elhallgatnak valamit. Mert valamit (ami nem passzol a „szponzorok” szemléletébe) mindig figyelmen kívül hagynak. Annyi az ilyen megmondó manapság, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. A vélemények persze lehetnek különbözőek, de csak akkor volna illendő azzal előhozakodni, ha a valós és teljes tényekből indulnak ki. Bárminek az elhallgatása egyenlő a hazugsággal. Manapság pedig túl gyakran így tesznek „igazságot”. Tisztességtelenül.
Olyanokkal is viaskodnak a hoax-vadászok, ami nyilvánvaló abszurditás. Pedig ez sokkal inkább elterelő manőver: arról szól, hogy tessék nekünk hinni, nekünk, mert mi megbízhatók vagyunk, mi éberek vagyunk, nektek nem is kell gondolkodnotok, hiszen mi vigyázunk rátok.
Arra számítanak, hogy ön, tisztelt olvasó, hagyja magát lóvá tenni.
Arról szólt az egyik ilyen álhír-cáfolat, hogy a szlovákiai Mečiar-féle amnesztiák eltörlése nem jelent kísérletet államcsínyre. Ha valaki tényleg elhitte, hogy az említett amnesztia eltörlése egy államcsíny nyitánya, annak tényleg egy kerékkel több, vagy kevesebb van a fejében. Egy magát komolynak tartó lap hogyan foglalkozhat ilyen butasággal? Meg olyan bulvár-álhírekkel is foglalkoznak, miszerint Rockefeller felesége nevetve gyászol: lásd a mellékelt fotót. Micsoda szenzáció! Aztán a hoaxok hős leleplezői még szenzációsabban kiderítik, nem az özvegyről van szó, aki már évekkel azelőtt meghalt, hanem egy filmezésen készült képről.
Bulvár-szamárságok
Örök hála és köszönet az ilyen felfedezésekért, ezeknek (meg a jeles újságíróknak) hála zavartalanul alhatunk, milyen megnyugtató.
Persze, ezek csak amolyan bulvár-szamárságok, bár a celebek iránt érdeklődők számára kiváló meghülyítő eszközök. De van ennél komolyabb is. Ahol már nem igyekeznek ilyen serényen kideríteni, mi van a háttérben. Amikor a Soros-féle globalizációról van szó, amely szerint eltűnnek a nemzetek (a nemzetállamok, mert hogy ebben a rettenetesen modern időben már túlhaladottak), s ehelyett közös globalizált multi-kulti Európa lesz (na, ilyen is volt már, amikor a szovjet nemzetet akarták kitenyészteni), akkor eléggé hallgatag a szlovák sajtó. Hiába, sértené ez a hazai nemzeti büszkeséget/nacionalizmust. De amikor ugyanez a magyarokkal és Magyarországgal kapcsolatban kerül szóba, ilyen természetű aggodalmak már nem merülnek föl. Lásd például a Soros által pénzelt Közép-Európai Egyetem (CEU), meg a „civil” gyülekezetek körüli hercehurcát. A liberálisok, meg ki tudja, ki mindenki az iskola, az egyetem, művelődés, véleménynyilvánítás stb. önállóságának, szabadságának megtorpedózásáról, meg egyáltalán mindenféle szabadság veszélyeztetéséről kiabálnak, maga az állam szabadság- és önrendelkezési jogai viszont még véletlenül sem kerülnek szóba. Pedig nem ártana figyelembe venni, hogy ha mindent szabad, az nem szabadság, hanem anarchia. A kötelességet, felelősséget pedig már szintén kitalálták. De ez is olyan kétirányú dolog: kötelességünk és felelősségünk van ugyan az állam iránt, viszont az állam is kötelességgel és felelősséggel tartozik nekünk.
Érvényesül a magyar kártya
A közvéleményt formálni igyekvők számára az egyirányú út jobban megfelel. Amint az többirányúvá válik, összezavarodnak. Egy magát ellenzéki lapnak tartó médium azon siránkozott, hogy a magyarországi Fidesz csak az MKP-val hajlandó tárgyalni, a kormánypárti Most-Híddal pedig nem. Melyik állásfoglalásában hazudik ez a lap? Az ellenzéki (Fico kormányát kritizáló) szerepében, vagy a kormánypártiságban? Hoax hoax hátán – de melyik az igazi? Vagy szimplán a magyar kártya érvényesül itt? Hiszen a Most-Híd nem magyar, hanem vegyes párt.
Ha tehát az egyik szemlélet tudatosan felhangosítva, sokszorosítva jelenik meg, a másikat viszont elhallgatják, akkor megtévesztésről beszélünk (modern kifejezéssel hoaxról). Ez aligha minősíthető másnak, mint hangulatkeltésnek, félrevezetésnek, végső soron hazugságnak. Mert nem objektív, ahogy azt egy becsületes, magát pedig demokratikusnak tartó médiumtól elvárhatnánk. Ha mérlegre tesszük a különböző véleményeket, s tisztességesen számolunk be róluk, utána persze elmondhatjuk, szerintünk mi a jobb, szebb, szimpatikusabb. De csak azután.
Ha nem így történik, és sajnos ez a közkeletű gyakorlat, akkor az szintén hoaxnak minősül, csakúgy, mint az, amit cáfolni igyekeznek: a sok közül egy nézetet tudatosan favorizáló félrevezetés ez abszolutizáló igyekezettel. S azok mondják ezt, akik diktatórikus módszerekkel vádolják a más véleményen levőket. Az igazság és a szabadság nevében.
