Vannak olyan dolgok, gondolatok, tettek, amelyek nagyon rövid idő alatt, néha rögtön, értékelhető eredményt hoznak. Az ilyen dolgokról általában el is tudjuk dönteni, hogy milyen értékelést lehet rájuk kimondani. De vannak olyan dolgok is, amelyek hosszú távon, azaz hosszú idő elteltével hozzák az értékelhető eredményt.
Ilyenkor a kezdet után egy szinte láthatatlan, vagy követhetetlen lappangó időszak következik, mely alatt néha akár úgy is tűnhet, hogy a kezdet után nincs folytatás. Ám egyszer csak szinte a derült égből vihar kerekedik és kiderül, hogy a dolog nem halt meg, hanem csak egy ideig, mintegy erőt gyűjtve, várta a kedvező pillanatot, amikor eredményt mutathat.
A tanulás, az új ismeretek befogadása sokszor produkál ilyesmiket. Ennek köszönhetően a tanítás és a tanulás néha úgy néz ki, mintha a résztvevők semmit sem csinálnának, csak elvannak a maguk dolgaiban elmerülve, illetve a tanulás közben olyan értékátadás történik, ami igényli azt a bizonyos lappangási időt. Vagy talán jobb érési időnek nevezni ezt az időszakot, mialatt a tanulóban megérik az a tanulás során átadott valami és a tanuló befogadja azt, ami ebből őrá nézve hasznos és szükséges.
Aki ezzel nincs tisztában, az megpróbálja az azonnal eredményt produkáló rövidtávú dolgok alapján értékelni a tanítás és a tanulás folyamatát és türelmetlensége okán kihagyja az értékelésből a hosszútávon jelentkező, beépített, de még lappangó fázisú dolgokat, amelyek között könnyen lehet olyan is, amely egészen más értéket ad a rövidtávú dolgoknak.
Hát ez volt az, amiért sosem estem hasra a felsőbb szervek által végzett ellenőrzések eredményeitől, főleg nem a villám típusú ellenőrzéseken megállapított „eredményektől”. Természetesen sosem lehet az ilyen tökéletlen eredményt sem figyelmen kívül hagyni, mert minden külső vélemény megéri azt a ráfordítást, hogy értelmezzük megállapításait, s azokról elfogadó, kétkedő, vagy elutasító véleményünk legyen és ezek tudatában folytassuk a megkezdett munkánkat.
