Jankó Zoltán 1871. december 30-án született Fel-/Felső-Bakán. Másnap, december 31-én Farkass Mihály esperesplébános (A csallóközi reformer, a vaserélyű) keresztelte meg a gyermeket.
Édesapja Jankó Ágoston közbirtokos, édesanyja Gróff Katalin, mindketten római katolikusok. Keresztszülőként még Kulcsár József közbirtokos és Kulcsár Veronika vállalták a felelősséget a gyermek vallásos neveléséért. Jankó 1940-ben megjelent novellájában írt arról, hogy a Zoltán névhez ragaszkodó édesapa szándéka, ám a keresztelőkor a pogány nevet elutasító esperes álláspontja között a bölcs nagyapa találta meg a békítő megoldást: így kapta a fiú a keresztségben a Zoltán Lajos nevet. „A nagy megbékülésben végre a kisgyerek is megpihent. A sok herce-hurcától bágyadtan aludt a pogány nevű gyerek az anyja karjában. Az anya pedig dehogy gondolt arra, hogy mennyi keserűséget fog még okozni neki ez a hetedik gyereke, aki már élete első napján így felforgatta a házat.”(1940)
A szülőfalu, Baka
Farkass Mihály bakai plébános 1866-ban kiadott plébániatörténeti művében így festette le az író szülőfaluját: „Pozsony megyének délnyugoti szélén, ott: hol a Dunának furfangos folyása által koronkint képződni szokott zátonyok s ekkép alakult kisebb nagyobb sziget-csoportozat közt oly lassan halad a gőzös, s unatkoznak távolba vágyó utasai, több perczig mintegy kisérni látszik egy a balpart sürű füzeseinek homályából ídönkint kikibukkanó vörös torony; s ez az esztergomi főmegyébe kebelezett bakai (…) plébániatemplomnak tornya.”
A gyermek Jankó a tanulmányait Bakán kezdte. A község tanítója Ásványi József, segédtanítója Ásványi Vendel, míg plébánosa a már említett Farkass Mihály esperes volt. A bakai plébániához tartozó filiákat (Lándorgócz, Nádasd, Dékány, Halomszél, Kajtova) is számítva a római katolikusok voltak többségben. A falu plébánosa a más vallásúak alacsony számát azzal magyarázta, hogy „… e helység tősgyökeres magyar lakosai elég erősek voltak a romboló árnak ellent állani, s lelküknek legdrágább kincsét atyáik hitét a fenyegető veszélyek ellenében erélyesen megvédeni… ”
A pozsonyi évek
Jankó Zoltán Pozsonyban jogot végzett, mint tisztviselő a város szolgálatába lépett, majd városi tanácsnok lett.1918-ban érte el politikai karrierje csúcsát, amikor Pozsony vármegye kormánybiztos főispánjává nevezték ki. A két világháború között a Filantropia jótékonysági egyesület igazgatója volt, majd 1936-ban átvette a Magyar Újság szerkesztését. Tagja, majd igazgatója az Uránia tudományos egyesületnek, Somorján pedig megalapította a Csallóközi Múzeumot. Házasságot kötött Urman Eleonorával. Kislányuk 12 éves korában (1912) hunyt el. Élete végéig (1941) Pozsonyban élt. Síremléke a Szent Márton-temetőben található.
A múzeumalapító
Már 1928-ban úgy nyilatkoztak róla, mint aki minden csallóközi vonatkozásban álló mozgalommal szeretettel foglalkozik. Őt tartották továbbá a somorjai múzeum lelkes mecénásának (Somorja és Vidéke, 1931). Az Uránia egyesületi igazgatójaként azzal a kéréssel fordult Somorja vezetőségéhez, hogy támogassák a múzeumalapítási szándékukat. A helyszín kiválasztását így indokolta: „Figyelembe véve azt a megértő rokonszenvet, amellyel az Uránia tudományos törekvései Somorján találkoztak, tekintve Somorja történelmi multját és szellemi légkörét: úgy döntöttünk, hogy a muzeumot Somorján létesitjük.” Az intézmény vezetésére Khín Antalt javasolta.
Csallóköz és egész Szlovenszkó magyarságának nagy jelentőségű eseményeként tekintettek a Csallóközi Múzeum létrehozására. „A megalakulás körül Jankó Zoltán, Pozsony város és vármegye utolsó magyar kormánybiztos főispánja és Khin Antal középiskolai tanár megbecsülhetetlen munkát végeztek…”(Somorja és Vidéke, 1930).
Jankó Zoltán sírja Pozsonyban/(balra lent)emléktáblája Bakán
A mecénás
Egy 1939-es kiadású életrajzi lexikon már kultúrpolitikusként tartja számon. Élete során számos közművelődési intézménynek, jótékony és emberbaráti szervezetnek, közösségnek vált tagjává és irányítójává, de felkarolta és támogatta a festőművészeket is. Ő fedezte fel Tallós-Prohászka István tehetségét. Példaként íme a Felsőcsallóköz, somorjai társadalmi, közgazdasági és szépirodalmi lap 1928. június 2-i számának híradása: „Prohászka István kiállítása holnap, vasárnap d.e. 10 órakor nyílik meg Pozsonyban a Savoy szálló halljában. A megnyitóbeszédet Jankó Zoltán az Uránia tud. egylet vezetője fogja tartani, melynek keretében méltatja a művész képeit.” Tiszta, önzetlen támogatója volt a művészeteknek, a tudományoknak, mivel jól tudta, hogy csak ezek útján nemesedhet az egyén, és ezen az úton juthat el az igazi emberi méltósághoz.
Az író
Szalatnai Rezső megállapítása szerint a beszélő írót élvezhetjük Jankó Zoltánban, akinek stílusa az eleven, tiszta magyar szó, és semmi írói mesterkéltség nincs benne (1940). Az újabb kiadású lexikonok elsősorban íróként, publicistaként és lapszerkesztőként említik. A Csallóközzel kapcsolatos publikációi és tanulmányai pozsonyi lapokban és folyóiratokban jelentek meg. Szerkesztője volt a Csallóközi Múzeum (1928) című kiadványnak. Elbeszélései jórészt élményeit elevenítik fel mikszáthi humorral, anekdotázó stílusban.
Novelláinak többsége szülőföldjéhez kötődik, ezért is nevezhetjük őt a Felső-Csallóköz írójának. Érdemes fellapozni a Mesél a szülőföldem – Csallóközi novellák című könyvét (Veritas Kiadóvállalat, Bratislava-Pozsony, 1940), amely értékes információkat ad az érdeklődőknek. A hosszabb-rövidebb elbeszéléseket olvasva ugyanis a XIX. századi elődeink hétköznapjait ismerhetik meg az olvasók. Szalatnai is elsősorban a szülőföldhöz való kötődését emelte ki: „A föld szólalt meg az íróban, a drága szent múzsa, a szülőföld, amikor az emlékezés vonójával megérintette ama húrokat, melyek mindnyájunkban lappanganak. Mert szereti a magyar ember a szülőföldjét, nagyon szereti.”
Érdekességként talán mindenképpen megemlítendő – ugyanis a lexikonok közül egyik sem tesz róla említést –, hogy a hagyatékában található még egy színmű, két német nyelvű műve, valamint a menyasszonyához írt 11 verse is.
Ma is kellenek a kultúra Jankó Zoltánjai
Már a kortársai is úgy vélekedtek róla, hogy ahol a magyar kultúráról volt szó, ott nem ismert fáradtságot és áldozatot. Azok közé a magyar emberek közé tartozott, akik keveset beszéltek, de annál többet tettek. Mindezért nem kívánt magának semmit, nem akarta, hogy neki külön dicshimnuszokat zengjenek, hanem szerényen meghúzódott a tények mögött. „…azt óhajtjuk hogy minél több Jankó Zoltánja akadjon a magyar kultúrának mindenhol”– írta róla a Somorja és Vidéke c. lap (1929).
Szülőfalujában 2006-ban, születésének 135. évfordulója alkalmából emléknapot rendeztek. Emléktáblája a községháza falán került elhelyezésre.
