Régi méltóságunk, hol késel az éji homályban?
(Parafrázis Vörösmarty: Zalán futása verssorára)
Ezerkilencszáznegyvennyolcat írtak, ami két okból is nevezetes dátum számomra. Akkor, december 10.-én deklarálta az ENSZ az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelyet szinte kivétel nélkül valamennyi nemzet aláírt, és ünnepélyesen kinyilatkoztatta a Bevezető legelső mondataiban:
„Az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon…az emberi jogok el nem ismerése és semmibevevése az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekményekhez vezetett, és hogy az ember legfőbb vágya egy olyan világ eljövetele, amelyben az elnyomástól, valamint a nyomortól megszabadult emberi lények szava és meggyőződése szabad lesz…”.
Éppen ezért világszerte védelmezik az emberi személy alapvető jogait. Nem folytatom tovább, mivel ama 1948-as év egyik világszerte hangsúlyos szavát kívánom csak emlékezetbe idézni, s ez minden ember méltóságának nemzetközileg kinyilatkoztatott és garantált alapjoga.
Azóta 72 év telt el. S mert említettem a számomra másik jelentős eseményt, ez az, hogy én is éppen abban az évben születtem. Nem véletlenül, ma már tudom. Négy hónappal az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata megszületése előtt.
Eleanor Roosevelt Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatával (1949) (Fotó: wikipédia)
Nos, számomra akkor mindkettő tény tudatosságomon kívül esett. Azóta az eltelt évtizedek alatt egyre inkább nem.
Mind tudatosabban kezdtem figyelni az emberi méltóság tiszteletének hiányáról szóló egyre gyakoribb híreket. S ezek ellensúlyaként nem a nagypolitikában vagy a hazai politikai világban kerestem az üdítő kivételeket. Túl nagy és távoli volt mindkét előbbi terület a számomra.
De a személyes környezetem, barátaim, rokonaim, családom, később a pásztorolt gyülekezetek tagjai, a börtönvilágban rám bízott sajátos környezetem folyamatos lelki monitorom látószögében volt. Később egyre inkább önmagam is. Az ott másoknál felismert, így-úgy elszenvedett méltóságfosztás lelki és és szinte fizikai fájdalmat, gyötrelmet, együttérzést ébresztett bennem.
Sok-sok évvel ezelőtt elhatároztam, széljegyzeteket, feljegyzéseket készítek a kamaszkorom óta lenyűgöző írói példaképem, Dosztojevszkij összes magyarul elérhető regényéhez, majd a róla szóló német nyelvű elemzéseket végigböngésztem a nyári szünetekben a győri Püspökvár árnyékos, elmélkedésre hívó kertjében. Megalázottjainak és megszomorítottjainak a mintái, vergődései, pokoljáró, istenfényű, árnyalt karakterei alapján a magyar világban tapasztalt hasonló jelenségeket próbáltam kategorizálni, beazonosítani.
Azok a pillanatok fogták meg leginkább érdeklődésemet, melyekben az orosz istenhívő, léleklátó zseni az istenarc összetörését, szétzúzását ábrázolta. Amikor azt az emberi méltóságot, amit teremtésünktől fogva emberlétünk mennyei minősítéseként, kvalifikáltságaként kaptunk Teremtő Istenünktől, valaki magában vagy a másikban a sárba dobja.
Az Újszövetség, amelyet Dosztojevszkij magával vitt szibériai fogságába…
Azt a méltóságképet, amiről az emberi méltóság ősdokumentuma, a Biblia gyönyörű és elrendelően pozitív kijelentései szólnak. És amit Megváltónk, Jézus Krisztus földi léte 33 éve során minden erejével, Lelkével és Igéivel próbált oltalmazni, védeni, vagy éppen talpra állítani a betegekben, a kisemmizettekben, a paráznákban, a vámszedőkben, a tagadókban és a kételkedőkben, Péterekben és Tamásokban. Akik Urunk mennyei minőségű emberképe szerint megelőzik a „tisztakezű” szuper vallásosokat, a magukat igaznak képzelő ultrakegyeseket Isten Országában.
Amit az emberi méltóság ősdokumentumában, a Bibliában 1948-at, az ENSZ deklarációt megelőzően 3 000 éven át már tanulhatott, s így-úgy megpróbált meg is valósítani a választott nép, és a lelki Izrael, az keresztyénség, s amit Jézus Krisztus feltámadásával kétségbevonhatatlan történelmi factummá, tényigazsággá tett.
Az emberi méltóság sorsemelő értékét és szerepét már Pico della Mirandola (Az ember méltóságáról – Oratio de hominis dignitate, 1486) és mások már a késő középkortól fogva megírtak és meghirdettek. Köztük volt Kálvin János reformátor is, aki bibliai, szociális és jogi szempontból igyekezett mintavárossá tenni Genfet, és Institutiojában (1536) fejezeteket szentel az Isten méltóságából szükségszerűen következő és levezethető emberi méltóságnak, a dignitasnak.
Szóval, bőven van kiktől és mit tanulnunk az emberi méltóság eredetét, tartalmát és gyakorlását illetően. Deklarációk, politikai programok nélkül és azokat történelmileg is jelentősen megelőzve, élt az Istentől nekünk adott méltóság és az azt keresztyén életgyakorlattá tevő erkölcs a családi, gyülekezeti, falubeli, városi közösségekben, eleink viselkedéskultúrájában, sok százados normáiban és gyakorlatában az, ami 1948-as kihirdetés után is csak akkor és úgy lesz igaz, mindennapi értékké és valósággá, ha azt önként és belátással, lelkiismerettel és személyes igényességgel ki-ki igyekszik a maga életében megvalósítani.
És erre rávezetni másokat is.
Ezért most nagyon apró betűkkel szeretnék erről az emberiségmértékű, mert tér-idő fölöttien és mégis tér-időien mindennapi emberi alapértékről írni. Hol van, hol nincs az életünkben, hogyan lehetne még inkább emberközi kapcsolataink minőségét javító iránytűként ott hordani a zsebünkben, még inkább a lelkünkben, meg szavainkban, indulatainkban, megnyilatkozásainkban, véleményalkotásunkban, „ítéletalkotásainkban”?
Személyes példákat, mások által nekem elmesélt dolgokat, történéseket, sok ezer oldalas jegyzeteimből veszek elő az emlékezet memóriatárába, biográfiai CD-kre, sors-winchesterekre vésett, égetett eseteket. Közben felidézve azokat a nagy, égből kapott (nem légből kapott!) tartóoszlopokat, Kijelentés-alapokat, melyek egyértelművé teszik az emberi méltóság Istentől tervezett, bibliai valóságát és prioritását! Kisbetűkkel írhatok azért is az emberi méltóságról, mert akkora nagy érték, hogy alázat nélkül nem lehet gondolkodni, szólni, írni róla…
A Biblia az emberi méltóság mértékadó ősdokumentuma
Mértékadó, mert értékadó – s ez nem játék a szavakkal! Van olyan online-felület (www.openbible.info), ahol 100 bibliai verset sorolnak elő az Ó-, és Újszövetségből, ami összefügg az emberi méltósággal. Most csak kettőt említek, és egy harmadikat, amit viszont ez a felsorolás nem tartalmaz, s ahol napnál világosabban és szó szerint megvalósul az értékadó mértékadás.
Klasszikus helye az emberi méltóság bibliai megalapozásának a Szentírás első fejezetében olvasható: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette…” (1Mózes 1,27).
A héber eredeti szónak, a celem-nek a görög fordításban az eikon, mai szóhasználattal az ikon felel meg. Most nem részletezzük, mit is jelent a képmás-jelleg, hanem azt emelem csak ki, hogy az ember teremtett létezési, ontológiai rangját, méltóságát, kiemelt státuszát a létalkotó Isten adta meg.
Magából adott megelevenítő leheletet és Lelket nekünk. A teremtésben az ember istenminőségű lényként került ki az Úr keze alól, nem volt hozzá hasonló az élőlények között. Nincs istenképű állat és nincs istenképű növény.
Az ember, minden ember méltóságjelzője és egyedi minőségjelzője az istenképűsége.
Ebből következően minden esetben, ha ezt az istenképűségét megalázzák, az ikont begrafitozzák, megsértik, felkarcolják, beszennyezik, összetörik, akkor ezt az emberekkel teszik meg – emberek. Mert csak az emberek, s nem az ebek ikonrombolók és soha nem Isten.
Ő vigyázott és vigyázni is akar az általa időzített történelem végéig emberi méltóságunkra, dignitásunkra. Ezért amikor már annyira szétzúzták, felismerhetetlenné tették az emberek ezt az Általa alkotott, s nekünk adott istenarcot, s ez ma is minduntalan megtörténik, akkor elküldte az idők teljességében az Ő Fiát, Jézus Krisztust, hogy segítse restaurálni, helyreállítani az összetört emberi méltóságot.
Pál írja Jézusról: „Ő a láthatatlan Isten képe” (Kolossé 1,15). Tehát egybecsengő bizonysága a két testámentumnak, hogy mi emberek Istentől kapott kölcsönméltósággal felszerelve kaptuk földi életünket.
Isten-értékű rangosság
Számomra még erősebb bizonyítéka elvehetetlen, bár – Kálvin szerint – szinte totálisan összetört, megsebzett istenképűségünknek és emberi méltóságunknak a 8. Zsoltár, ahol Dávid egyenesen a kérdések kérdését, a létminősítés, az Isten minőségű teremtettség alapkérdését teszi fel csodálkozva és minket is csodálkozásra késztetve:
„MICSODA A HALANDÓ, HOGY TÖRŐDSZ VELE, ÉS AZ EMBERFIA, HOGY GONDOD VAN RÁ? KEVÉSSEL TETTED ŐT KISEBBÉ ISTENNÉL, DICSŐSÉGGEL ÉS MÉLTÓSÁGGAL KORONÁZTAD MEG”
(Zsoltárok 8,5-6).
A teremtett világban az emberi méltóság alkotója és nekünk adományozója Isten. Méltóságunk kölcsönbe kapott, de olyan korona, amit Isten adott nekünk. Az emberi méltósága révén csak kevésbé rangos, mint maga Isten. Elképesztő! De vajon mennyire látszik meg ez a rangosság, létrangosságunk, koronánk, méltóságunk egyen-egyenként? Saját korunkban, életidőnkben és körünkben rajtunk és másokon? Az Isten centrikusan és Krisztus centrikusan megszerkesztett méltóságunk?! Mindenesetre az ENSZ deklaráción innen és túl évezredek óta jelen van földi létezésünkben, sorsunkban de jure, elvileg és embervoltunk jogalanyaiként az emberi méltóság. De jure igen, és de facto – azaz ténylegesen is?
Általános meghatározás, mégis sajátos tartalommal
Ezt a századok során, elsősorban Európában kialakított definíciók sora igyekezett meghatározni. Közöttünk talán a legáltalánosabb, mégis a legegyértelműbb ez:
„A méltóság az ember személyi joga, hogy megbecsüljék és tiszteljék saját érdekében, és hogy etikusan bánjanak vele. Jelentősége van az erkölcsben, az etikában, a jogban és a politikában” (wikipedia).
Az eredetileg tehát Isten-, és Krisztus-központú, Őáltaluk adományozott, illetve restaurált emberi méltóság nem politikai, jogi, diplomáciai rangja az embernek, hanem elidegeníthetetlenül isteni, teremtésbeli, ha úgy tetszik ontológiai rangja. Ehhez képest kellene átgondolnunk, hova jutottunk és juttatjuk magunkat, s azokat, akikkel naponta valamilyen viszonyban, kapcsolatban állunk? Ezért a cikk mottójaként a Vörösmarty idézet egyetlen szóváltoztatós parafrázisa: Régi méltóságunk, hol késel az éji homályban?
Neves emberek mondták…
Kétféle büszkeség létezik, jó és rossz. A „jó büszkeség” méltóságunkat és önbecsülésünket képviseli. A „rossz büszkeség” a felsőbbség halálos bűne, amely a szándékosságról és az arroganciáról árulkodik. John C. Maxwell
*
A luxusbirtok, s a leggazdagabb kincs, amivel mindenki rendelkezik, az a személyes méltósága. Jackie Robinson
*
Hazugság által az ember … megsemmisíti emberi méltóságát. Immanuel Kant
*
Az emberi faj addig nem boldogulhat igazán, amíg meg nem tudja, hogy egy mező megmunkálásában legalább annyi méltóság van, mint egy versírásban. Booker T. Washington
*
Megismertük a méltóságot és a tisztességet – az pedig az a kemény munka, amely többet számít, mint az, hogy mennyit keresel… Michelle Obama
*
A hitelező rosszabb, mint a rabszolgatulajdonos; a rabszolgatartó csak az Ön személyét birtokolja, de a hitelező a méltóságát, és el is veheti ezt. Victor Hugo
*
Minden ember vagy intézmény, amely megpróbálja elrabolni a méltóságomat, elveszíti a sajátját. Nelson Mandela
