Becsületbeli ügy vagy véres leszámolás? címmel közölt írásunkban Krúdy Gyula ikernovelláinak cselekményéből kiindulva jutottunk el az 1880. esztendő legnagyobb párbajbotrányához.
A két személy rágalmazási ügyéből kipattant fegyveres küzdelmet a korabeli média a szólásszabadság elleni fellépésként tálalta az olvasóközönség elé. Sajnálatos módon a Széchenyi István gróf alapította Nemzeti Kaszinót is célkeresztbe állították, így a feldühödött budapesti tömeg, vélelmezett sérelmeiért a társulás épületének ostromával kívánt elégtételt venni. A védelemre kirendelt rendőri és katonai egységek egy idő után már nem tudták elkerülni a halálos áldozatokat követelő összecsapásokat.
Véres tüntetéssorozat Budapesten
Január 11-én és 12-én a tüntetők és az egyenruhás rendfenntartók még nem estek egymásnak, ám a január 13-tól 15-ig tartó zavargások több halálos áldozatot követeltek. A helyzet komolyságát mutatja a vidéki megmozdulások megelőzése érdekében kiadott belügyminisztériumi rendelet. Ennek megfelelően a megyei és a városi főispánok mindent megtettek a tüntetések elkerüléséért.
A fővárosban a rendőrökön átgázoló tömeg a kirendelt katonák ellen fordult, ezért a „vezénylő tiszt a végsőhöz nyult”. Az első sortűz csupán figyelmeztető jellegű lehetett, mivel nem okozott sebesülést. A várt hatás azonban elmaradt, a kedélyek nem csillapodtak, és a „csőcselék kődobálása” tovább folytatódott. „Ekkor a katonaság ujból arczhoz emelte a fegyvert…még egy sortüz s a haldoklók s sebesültek zaja viszhangzott utána.”
A Kaszinó védelmében
Jókai vezércikkében hozta nyilvánosságra azokat az információkat, amelyek egyértelművé tették számára, hogy a Nemzeti Kaszinónak semmi köze sincs a párbajhoz. A történteket két fél személyes ügyének tekintette, ezért szerinte most már „a hirlapirókon a sor, hogy ne izgassák a közönséget oly zavargásokra, a miknek éle tisztán ártatlan, tisztességes hazafiak ellen van forditva”. A véres utcai események mások testi épségét veszélyeztetik, az alkotmányos szabadság veszedelmét okozzák, valamint a nemzet jó hírének, hitelének és befolyásának megcsorbításához vezetnek. „Legyünk mindenekelőtt hazafiak és csak azután pártfelek, gentlemenek és hirlapirók!” – zárta sorait az ország legbefolyásosabb írója.
Látva az értelmetlen pusztítást, a sajtó munkatársai a zavargásokban résztvevők lecsillapítására törekedtek. A tüntetők megnyugtatásaként a Kaszinó közleményben tudatta, a házi ügyein kívül senkinek utasítást nem adhat, és nem is adott. Az egyetemi ifjúság pedig nyilatkozatban ítélt el mindennemű támadást a sajtó- és szólásszabadság ellen, ugyanakkor a céltalan utcai randalírozást nem helyeselték.
A párbajügy és az utczai zavargások c. írás Jókai lapjában (A Hon, 1810. január 15.).
Jókai Mór fellépése a szólásszabadságért
Időközben a budapesti újságírók létrehozták a Magyar Hírlapírói Kört, amely azonnal elfogadta a 12 pont írója által összeállított javaslatot. Jókai A Hon című lap szerkesztőjeként azért döntött a dokumentum közzététele mellett, mert meg akarta óvni a magyar hírlapirodalmi hang méltóságát. A kezdeményezéséhez csatlakozók az időszaki sajtó szólásszabadságát együttes erővel kívánták védelmezni. A tagságról szólva kijelentették: „a vidéki és nem magyar ajku lapokat is hasonló tekintetbe kell venni, mint a Budapesten és magyar nyelven megjelenőket.” Álláspontjuk szerint – utalva a párbajra – a hazai sajtótörvény a cikk íróját teszi felelőssé, és csak annak ki nem adatása esetén a lapszerkesztőt. Márpedig a lovagiasság törvényének szelleme nem állhat ellentétben a polgári törvénnyel. Éppen ezért nem vezetne semmi jóra, ha a szerkesztő tartozna elégtétellel minden vélt vagy valós sértésért, ami a lapjában megjelent.
Magyarországon korábban még nem volt példa a hírlapírók összefogására. Éppen ezért Jókai kezdeményezése tekinthető az első lépésnek a közös érdek-képviseletük megteremtése felé vezető úton.
A magyar párbajmánia térnyerése
A kiegyezés utáni Magyarországon nem csupán politikai és gazdasági, hanem társadalmi értelemben is változást hozó folyamatok indultak el. Ezek egyik elemének tekinthető a párbajhoz való közösségi viszonyulás. Míg a 19. század első feléig a nemesség privilégiumaként tekintettek rá, addig a Monarchia idején egyre több nem nemesi származású személy választotta sérelmei rendezésének eszközéül. Ezáltal egyfajta párbajmánia jellemezte az „urakat”: mágnások, dzsentrik, tisztek, ügyvédek, tisztviselők nyúltak fegyverhez. A jogalkotók ezért a korábbi törvényi szabályozásokat felfrissítve kívántak új helyzetet teremteni. Erre az első magyar büntető törvénykönyv (1878. V. tc., az ún. Csemegi-kódex) elfogadásával nyílt lehetőség, amelynek már a parlamenti vitája rámutatott: az egységes álláspont kialakításától még nagyon messze vannak. Egyesek szerint ugyanis a jogszabály túlságosan enyhe, míg mások szigorúnak és megtorlónak tartották.
Habár fegyveres leszámolásként továbbra is alkalmazták, aki viszont ezután párviadalra adta a fejét, az hat hónapig terjedő államfogházat kockáztatott (293. §). Ugyancsak büntették a segédeket, valamint a felek kiegyezését akadályozókat (294. §). Az ellenfelét megsebesítő párbajozót két évig terjedő államfogházzal, gyógyíthatatlan sérülés esetén pedig hárommal sújthatták. „A ki pedig ellenfelét a párviadalban megölte (…) öt évig terjedő államfogházzal büntethető”. Ha ezt a párviadal szabályainak megszegésével követte el, akkor tettét szándékos emberölésre súlyosbították.
A források alapján azonban a lényeg nem változott: a közvélemény tudtával továbbra is tartottak párbajokat, mint ahogyan azt az 1880-as események bizonyítják.
Üchtritz báró nyilatkozata a párbajról (A Hon, 1880. január 16.)
Bírósági döntés a párbajügyben
Jókai lapjában július 10-én adták hírül a Verhovay-Majthényi párbajügy tárgyalását. A vádlottak padján a résztvevők és segédeik foglaltak helyet. Utóbbiak közül Üchtritz báró nem jelent meg. A történteket a közvélemény élénk figyelemmel kísérte, hiszen egyrészt nem akadt senki, aki a párbajt követő fővárosi zavargásokról ne hallott volna, másrészt a főrendiház egy tagja (Majthényi báró) és az országgyűlés képviselője (Verhovay) ügyében kívántak döntést hozni. Az orvos vallomásából tudjuk, a lapszerkesztő felépülése másfél hónapig tartott, de a golyót így sem sikerült eltávolítani.
Majthényi védője érdekes érveléssel állt elő a büntetés enyhítése érdekében: „A jelen társadalomból ki nem irtható a párbaj; az állam jogi szabályai és a társadalom felfogása, hogy mikor egyenlitődnek ki, bizonyára későn lesz.” Véleménye szerint védencét a megsértett gróf iránti barátsága motiválta a küzdelemre, ezért tette nem tekinthető kötekedésnek, hanem lovagias cselekedetnek, ami pedig tiszteletet érdemel. A meglőtt hírlapíró jogi képviselője a párbajt csak verekedésnek, veszekedésnek minősítette. Erre hivatkozva ugyancsak felmentést kért.
Amikor a tárgyaláson Verhovayra került sor, arról próbálta meggyőzni hallgatóságát, hogy a sajtó feladata nem egyezik a bíróéval, ezért nemcsak kétségbevonhatatlan adatok után szólal fel, hanem „a hol gyanú merül föl, oda rá kell mutatni, hogy a gyanus dolog megvilágitást nyerjen, s a bünös esetleg lelepleztessék”. Ezt tette ő is a lapjában, és „szaváért életével is jót akart állani”.
A bírói döntés értelmében Majthényi bárót és Verhovayt a párbaj vétségében bűnösnek találták. Előbbit hat heti, utóbbit 14 nap fogságra ítélték. A segédeket, köztük Üchtritz Zsigmond bárót felmentették, és a küzdelemben használt pisztolyokat Batthyányi Elemér grófnak visszaszolgáltatták. A két „párbajhős” az ítélet ellen fellebbezett.
Az 1880. esztendő leghíresebb párbaja után fővárosi tüntetéssorozat és zavargás robbant ki. Az összecsapások tragikus következményeként az utca kövezetén sérültek és halottak maradtak hátra. Ugyan a sajtószabadság megóvására életre hívott újságírói kör pozitív kezdeményezésnek tekinthető, azonban az egykor békés tereket véres csatatérré változtató események a hírlapíróknak tanulságul szolgáltak: a felbolydult tömeget nem ildomos felelőtlenül hergelni. Ami pedig a párviadalok össztársadalmi elítélését illeti, ahhoz még hosszú évtizedeknek kellett eltelnie. Erről tanúskodik a Majthényi-Verhovai ügy kapcsán a sajtóban megjelent nyilatkozat, amelyben a segédek, Üchtritz báróval az élen, arról tájékoztatták az ország közvéleményét, hogy a felek konfliktusa lovagias módon intéződött. Tehát jogszabályi tiltás ide, büntetés oda, az érdeklődőket továbbra is nyíltan informálták a párbaj részleteiről.
Felhasznált irodalom:
1878. évi V. törvénycikk – magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről; Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony, 1904; Magyar nemzetségi zsebkönyv, Bp., 1888; Sándor Tamás: Tüntetéssorozat Budapesten 1880 januárjában, In Valóság, 2007, 9. sz., 101-110. o.; Révai Nagy Lexikona, Bp. 1925; Korabeli újságok híradásai.
(PaedDr. Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
