Az immár egy éve tartó járvány szomorú következménye a halálos áldozatok szívszorítóan magas száma, s az, hogy napjainkra szinte nincs is olyan család, mely ne lenne fájdalmasan érintett szeretett hozzátartozója elvesztése által.
Mivel a sajtó naponta beszámol a járvány alakulásáról, a fertőzöttek és a halálos áldozatok számáról is, úgy tűnhet, hogy az áldozatok szinte esetekké, szomorú statisztikai adatokká váltak, melyek mögött azonban mindenkor embertársaink élete és a hozzátartozók mély gyásza, fájdalma áll. Erről olvashatunk szívszorító kommentárt a hnonline.sk-n Karol Wolf tollából, melyet, mivel nagyon sokakat személyesen, s közvetve mindannyiunkat érint, az alábbiakban idézünk.
A szónak hatalmas ereje van, s épp ezért fontos a koronavírus-járvány következtében életüket vesztettek hozzátartozóinak kezdeményezése, mely szomorú tükröt tart elénk arról, milyen gyorsan és könnyen vagyunk képesek napirendre térni mások tragédiája felett, indítja gondolatmenetét.
Azok, akik a járvány következtében életüket vesztett hozzátartozóikat gyászolják, kérnek bennünket, hogy ne „számokként“ beszéljünk elhunyt szüleikről, testvéreikről, házastársukról és gyermekeikről, ne halálesetekként, statisztikai adatokként, pozitív és negatív trendként növekvő vagy csökkenő számokként tartsuk őket nyilván.
A kezdeményezés szorgalmazói figyelmeztetnek, nem esetekről, hanem emberekről van szó, a hozzátartozóikról, akiket elveszítettek, akiktől méltóképp el sem búcsúzhattak, akiket nem látogathattak, akiket megölt a vírus, s a halálukat megelőző pillanatokban nem láthatták a szeretteiket, csak a védőöltözetbe burkolódott egészségügyi dolgozókat, akik nem tudtak rajtuk segíteni.
El tudjuk ezt egyáltalán képzelni, mi, akiket ez nem érintett? – teszi fel a kérdést. El tudjuk képzelni mi, akik a halálos áldozatok számának csökkenése hallatán azzal biztatjuk magunkat, hogy talán megúsztuk, s hogy a szeretteink is megúszták? Úgy vélem, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem. Még véletlenül sem, mert ezt csak az érezheti át, aki átélte. Ezért fontos ez a kezdeményezés, s ezért kell támogatni – állapítja meg.
Be kell ismernünk, hogy a koronavírus igazi áldozatai (nem a hírességek, vagy az egészségügyi dolgozók, vagy a figyelem középpontjában más szempontból állók) valójában közömbössé váltak számunkra. Nem szándékoltan, nem kegyetlenségből, lelketlenségből eredően, de közönyössé váltunk irántunk, mert bennünket nem érint a tragédiájuk, és igyekszünk védeni magunkat, s a hozzátartozóinkat. Ez normális emberi megnyilvánulás, nem kell érte szégyenkeznünk – állapítja meg.
De a koronavírus áldozatai hozzátartozóinak kezdeményezése alkalmat ad rá, hogy ezt tudatosítsuk, mivel ezrek, tízezrek, sőt, talán százezrek vannak közöttünk, akik elveszítették szeretteiket. Azokat, akik nemrég még a körünkben éltek, s anélkül távoztak, hogy látták volna a szeretteiket és elbúcsúzhattak volna tőlük.
A hozzátartozók pedig, akik semmit sem tehettek értük, kérnek bennünket, hogy ne beszéljünk úgy róluk, mint számokról, statisztikai adatokról, hogy ne halálesetekként hanem áldozatokként tartsuk számon őket. Ez igazán nem nagy kérés, érdemes rajta elgondolkodni – zárja megszívlelendő, gondolatébresztő sorait.
Tisztelet és kegyelet emléküknek!
(NZS/Felvidék.ma/hnonline.sk)
