Nem váltotta ki a témát megillető közfigyelmet a magyarországi németek kitelepítésének 75. évfordulója – jegyezte meg bevezetésként Ujváry Gábor intézetvezető azon az eszmecserén, amelyet éppen e hiány pótlására is tartott a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár.
Az online közvetített beszélgetés elején Ujváry Gábor intézetvezető, moderátor, valamint Somlai Péter történész, a Madách Imre Gimnázium tanára és Orosz László, a VERITAS tudományos főmunkatársa rámutattak arra, hogy a németség kollektív büntetése mennyire nemcsak magyar ügy volt.
Gyakorlatilag már a 20. század eleji balkáni háborúktól ismert eszköz volt az államok közti konfliktusokban a nemzeti kisebbségek kitelepítése. A hitleri Németország 1939-40-ben kezdte a német érdekszférán kívül élő német kisebbségek „hazatelepítését”.
Voltaképpen a magyarországi 6-7%-os lélekszámú német nemzetiség politikai mobilizálása, a Volksbund megalakítása is ezt a célt szolgálta, amely egyébként – mutatott rá Somlai Péter – az itteni németek egyetlen legális szervezete volt.
Orosz László szerint a Volksbund eredetileg a német nemzetiségi sérelmek képviseletére alakult, egyik szárnya a sérelmeket a magyar kormánnyal való tárgyalás útján akarta orvosolni, míg a kisebb, de egyre radikálisabb része már Berlin felé orientálódott. Az 1941-es népszámlálás 477 ezer anyanyelvi német és 303 ezer nemzetiségi német lakost mutatott ki Magyarországon (ebben már benne voltak a bécsi döntéssel visszatért területeken élők) s 1942-ben a délvidékiekkel együtt 865 ezerre növekedett a szám. A németek saját hatáskörben is végeztek egy belső felmérést, ők 1,3 millió német nemzetiségi lakost mutattak ki. Ebből mintegy 300 ezren voltak 1943-ban a Volksbund tagjai. Berlin kevesellte is ezt a számot a jugoszláviai szervezet 90% feletti arányával. Somlai Péter szerint a volksbundisták egy része volt meggyőződéses náci, a többség megvezetett sváb parasztokból állt.
Kligl Sándor: Elűzetés című szoborkompozíciója Soroksáron
E hazai előzmények után Ujváry Gábor a nemzetközi egyezményekre terelte a szót, azaz a jaltai és a potsdami konferenciára. Mennyire járultak ezek hozzá a németek kitelepítéséhez, illetve mennyiben volt magyar döntés eredménye?
A konferenciák közül már a jaltain szóba került a szovjet igények miatt a „lengyel határok mozgatása”, s ezzel kapcsolatban a lengyelországi németek áttelepítése. Ez ellen a nyugati hatalmak nem tiltakoztak.
A potsdami konferencia 1945 júniusában, amely a magyar politika hivatkozási pontja is lett, már kimondja, hogy a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi német kisebbségek áttelepítésével kapcsolatban „intézkedéseket kell foganatosítani humánus módon”.
Ugyanakkor már május végén engedélyt kér Gyöngyösi külügyminiszter a SZEB-től (Szövetséges Ellenőrző Bizottság), hogy a magyarországi német lakosságból 2-300 ezret áttelepíthessenek Németországba. Ez közel állt a csehszlovák kormány nemzetállami terveihez is, amelyhez sikerült megszereznie a szovjet támogatást.
A potsdami konferencia Romániával és Jugoszláviával nem foglalkozik, Tito nem is kért felhatalmazást a konferenciától, ő „saját hatáskörben oldotta meg a kérdést”. (Amit partizánjai már 1944-ben elkezdtek, és eredménye mintegy 30-40 ezer délvidéki magyar áldozat tömegsírja lett – a szerk. megj.)
(Fotó: VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, videókép)
A magyar kormány viszont a potsdami konferencia felhatalmazását kérte. A nagyhatalmaknak érdekében állt, hogy foglalkozzanak a kéréssel, mert szerették volna kontroll alatt tartani az áttelepítést. Nem akartak hasonló tragédiákat, mint a Wilhelm Gustloff német személyszállító hajóé, amelyen a német haditengerészet mintegy tízezer lengyelországi német nőt, gyereket és öreget akart 1945 januárjának végén evakuálni, de egy szovjet tengeralattjáró elsüllyesztette. Közülük 1200 embert sikerült kimenteni, de a csecsemők és a gyerekek mind odavesztek. (A szovjet tengeralattjáró kapitánya 1990-ben posztumusz megkapta a legmagasabb katonai kitüntetést, a Szovjetunió Hőse aranycsillagot – a szerk. megj.)
A Gustloff utasainak tragédiája még a háborús események során történt, nem írható az újonnan alakuló lengyel és csehszlovák kormányok számlájára, mint a későbbi események, amikor a békekonferencia felhatalmazása nélkül, saját kezdeményezésből a legkegyetlenebb módon űzték ki a német nemzetiségű lakosságot. 14 millió kitelepítésre szánt németből csak 12 millió érkezett meg Németországba, kétmillió elpusztult útközben.
Ami a magyarországi helyzetet illeti, a német szóhasználat – és a magyar fordítás is – megkülönbözteti az elhurcolás és az elűzés kifejezést.
A nyugati nagyhatalmak nem járultak hozzá, de tudomásul vették az elhurcolást, amely már a háború alatt elkezdődött a hadifoglyokkal, és folytatódott a háború után a civil lakossággal – magyarokkal, németekkel egyaránt –, akiket munkára szállítottak a Szovjetunióba, mintegy háborús jóvátétel fejében. A német vöröskereszt szerint 874 ezer német civilt hurcoltak el – nőket is – kényszermunkára a szovjet hadsereg által elfoglalt területekről Romániától Kelet-Németországig. 1949-50 táján kezdték őket hazaengedni a hadifoglyokkal együtt, de a Magyarországról elhurcoltak egy jelentős része itthon újabb kényszermunkatáborba került, ahonnan csak 1953 után, Sztálin halálát követően szabadulhattak.
A háború után körülbelül egymillióan menekültek nyugatra, köztük népi németek is. Számukat hatvanezerre becsülik.
A tényleges kitelepítés okai között több tényező is szerepet játszott. A háború után volt egy általános németellenes hangulat, ezért ha bármilyen belpolitikai probléma megoldása az ő rovásukra történt, az nem váltott ki tiltakozást.
Ilyen volt a korábban a Bácskában letelepített, majd Tito elől onnan is menekülni kényszerülő bukovinai székelyek és a moldvai csángók, majd a Felvidékről Magyarországra menekültek, valamint a lakosságcsere címén kiűzöttek elhelyezésének kérdése. És még egy ügy: a földreform. Hogy növeljék a szétosztható földeket, a kollektív bűnösség elvét alkalmazták az egyszerű sváb parasztokra is, hogy elkobozhassák földjeiket.
(Fotó: VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, videókép)
A németek kitelepítésével kapcsolatban először egyéni elbírálásról volt szó, de az 1945 szeptemberében hozott rendelet már kitelepítésre ítélt mindenkit, aki az utolsó népszámláláskor német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát. Ez a sors várt a Volsbunddal szemben álló Hűség a Hazához mozgalom tagjainak többségére is. A kollektív bűnösség elvét a hivatalosan parasztpárti, valójában kommunista belügyminiszter: Erdei Ferenc verte keresztül a parlamenti szavazáson.
A vitaest utolsó témájaként a németeket ért veszteségeket összegezték a történészek.
1946. január 19-én indult az első vonat, és tartott szeptemberig a kitelepítés, amelynek elszenvedőit tág határok között: 135 ezertől 180 ezerig becsülik.
Őket Németország amerikai zónájába szállították. Ezután egy évre megállt a folyamat, majd 1947 őszén, amikor a felvidéki lakosságcsere áldozatait kellett elhelyezni, újból indultak szerelvények Németországba, de ők már a szovjet zónába kerültek. A hivatalos német statisztika szerint összesen 213 196 fő a Magyarországról több hullámban kitelepített németek száma.
A kitelepítések lezárulása után meginduló konszolidációs folyamatról – idő hiányában – már részletesen kevés szó esett. Lényeg az, hogy az 1949-es alkotmány adta a keretet az állampolgári jogok és a nemzetiségi egyenjogúság kimondásával, amit követett a tulajdonviszonyok stabilizálása. 1950-ben született az amnesztiarendelet, amely hatályon kívül helyezte a korábbi jogfosztó intézkedéseket. Kárpótlás azonban nem történt, és a választójogukat csak 1953-ban kapták vissza. A német nyelvű újságok, rádióállomás, kulturális egyesület engedélyezése és más látszatintézkedések csupán azt a célt szolgálták, hogy bizonyítsák a nemzetiségi kérdés megoldását.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
