Tehetséges zenészeink a világ minden részén helytállnak. Kairó zenei múltjának említésénél legtöbbünknek, Verdi Aidájának afrikai bemutatója jut eszünkbe. Rózsa Ferenc karmester – egy fellépéssorozata nyomán – az egyiptomi főváros operaéletébe enged bepillantást.
„Kicsit messzebbről indulok kairói fellépésem felidézésében. 2014-ben több koncertet adtam Bécsben, az Euro Kamarazenekar élén.
A hangversenyeket az osztrák-dél-koreai állampolgárságú Soondeogh Kwon úr szervezte, aki szívén viselte az Európában működő, vagy még csak tanuló dél-koreai fiatal művészek bemutatkozását.
Ő ajánlotta fel még abban az évben a Kairói Szimfonikus zenekar dirigálását három szilveszteri hangversenyen.
December 24-én repültünk feleségemmel Kairóba. A repülőtéren a zenekar művészeti titkára várt bennünket, és autóval vittek a Kairói Operaház melletti szállodánkba. Aznap este megismerkedtünk hazánk akkori egyiptomi nagykövetével, dr. Kveck Péter úrral. A karácsonyi ünnepekre való tekintettel a hivatalban ügyeleti szolgálat volt, ez ezért emlékezetes, mivel a nagykövet úr személyesen szolgálta fel nekünk a frissítőket. Másnap már kezdődött is a munka a zenekarral, az Operaházban.
Fotó: Rózsa Ferenc
A műsort én állítottam össze, és időben ki is küldtem a zenekarnak. A bécsi hagyományoknak megfelelően idősebb és ifjabb Johann Strauss, valamint Franz von Suppé műveiből válogattam. A problémák érkezésünk után kezdődtek: a kottatáros az első próba előtt közölte, hogy az általam hetekkel előbb leadott műsornak a fele hiányzik, ezért gyors változtatásra kényszerültem a helyi kínálatból. Így nem volt gond a szabadidő eltöltése, mert szinte végig tanulnom kellett a számomra kevésbé ismert darabokat.
A világhírű magyar karmester, Nikisch Artúr, híres mondása lebegett akkor is szemeim előtt: „A jó karmesternek a kotta a fejében van, nem pedig a feje a kottában!” Valóban, Strauss-műveket nem lehet a partitúrát bújva dirigálni.
Az egyiptomi mentalitás természetesen alapjaiban tér el az európaitól! A zenekarban a hivatalos nyelv az angol, tekintettel arra is, hogy nagyon sok külföldi zenészt alkalmaznak. A kulcspozíciókban mindig egyiptomiak ültek, de a sorokban helyet foglaltak orosz, német, kalmük, bolgár, japán és egyéb nációjú muzsikusok.
Egy fiatal magyar kolléga volt a zenekar második kürtöse, s több dologban segített nekünk áthidalni a vázolt nehézségeket.
A próbán a fegyelem némi kívánnivalót hagyott maga után, főleg az ifjú hölgyek kezdtek beszélgetni egymással, ha a karmester egy másik szólammal foglalkozott. Ez számomra meglehetősen furcsa volt, de vendégként nem igazán tudtam tenni ellene. A szilveszteri kairói koncert utáni csoportkép arról tanúskodott, hogy ennek ellenére megtaláltam a hangot a muzsikusokkal. Pénteki napon csak 10-12 óra között próbálhattam, mivel a zenekar java része mohamedán vallású volt.
A szabadidőt arra használtam fel, hogy feleségemmel megnéztük a gizai piramisokat és az Egyiptomi Múzeumot a Tahrir-téren. Furcsa, s egyben félelmetes volt akkor látni a középületek előtt a hadsereg harcra kész lövészpáncélosait.
A második koncert újév napján Alexandriában volt, a harmadik pedig Damanhour-ban. Az utolsó hangverseny után éjjel több órás autóút után érkeztünk vissza Kairóba, ahonnan másnap délelőtt tíz órakor indultunk haza. A repülőúton még fülemben csengtek a bécsi dallamok…”
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
