Olykor az az érzésem, mintha ebben az eszeveszettnek tűnő világban egyre többen és egyre gyakrabban veszítenék el józan eszüket az okos emberek is.
Mintha elborulna az elme, szabad utat engedve az gyűlöletnek, a már-már veszélyes szelektálgatásnak. Bár a történelemben sokszor volt ez így. Osztottuk a különböző kórságok szerint leprásokra meg egészségesekre, tisztákra és tisztátalanokra; eredetük alapján tisztafajú árjákra és szemitákra; a háborúk végkimenetele szerint győzőkre és legyőzöttekre az embereket.
Hogy tovább osztogathassanak nekik különféle bélyegeket: keresztet, csillagot sárgát és vöröset; nyomhassanak kezükbe fehérlapot stb. Aztán lett kollektív bűnösség, hazaárulással meg rendszerellenességgel való vádolás. És teltek gyorsan a koncentrációs táborok meg a gettók, a marhavagonok meg a munkatáborok, a börtönök és a gulágok.
Most, mikor több sebből is vérzik a világ, s van elég a magunk által is generált bajokból, megint szelektálgatunk.
Hosszúra nyúló járványunk idején például jól beváltnak látszik az oltott és oltatlan ragozása, miközben a beteg és a tünetmentes fogalmak már nem is érdekelnek bennünket.
Azon töprengünk csak, miként kellene a „védetteknek” még nagyobb szabadságot biztosítani, hogyan lehetne őket még jobban megjutalmazni; embertársaink másik felét, az oltástagadókat pedig még jobban kirekeszteni és büntetni, karanténba zárni és elszigetelni.
Pedig nem is biztos, hogy a védetteknek mondottak nem betegek, s a vírust nem viszik-e át, mondjuk sok más emberre: köztük oltottra és oltatlanra egyaránt. És az sem biztos, hogy az oltatlan oltástagadó, beteg és vírusterjesztő. De már fenyegették őt azzal (még prominens egészségügyi szakemberek is), hogy ha majd megbetegszik, nem biztos, hogy részesülhet abban a kezelésben, amiben a beoltott.
Olyan is van már itt Közép-Európában, hogy – ha mégis meghal a beoltatlan – hullákat mutogatnak kegyeletet sértve a közmédiában vagy a szórólapokon, melléjük téve amolyan sértő és megalázó „szégyentáblákat” is.
Az utóbbiakat látva, eszembe jutott az a bibliai utasítás, miszerint az élőknek a holtakat tisztelettel el kell temetniük. De még Allah utóda, Ali budai basa is eltemette Drégelyen nagy ellenségét, Szondi Györgyöt. Nem gúnyolódott vele, sőt hősiességét példaként állította saját katonái elé. S tájainkon is eltemették a „fasiszta“ német meg a „bolsevik“ orosz katonát, még akkor is, ha előtte netán a templomunkat lőtte szét, vagy gyermekeinket becstelenítette meg.
De úgy látszik, errefelé mostanában más idők járnak. Divat bűnbakot keresni ott is, ahol azokból egy sincs, csak egy kicsit mások ők, mint mi vagyunk. És a bajok gyökere se biztos, hogy mindig ott van, ahol megtalálni véljük. Éppen ezért óvatosságra és önmértékletességre inteném magunkat továbbra is. Mindkét oldalon. Hogy javulhasson a helyzetünk, ne érezhesse senki kitaszítottnak és megalázottnak magát!
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
