Száguldanánk a déli sztrádán, ha lenne, de így csak hánykolódik a Skoda a kanyarokban, én meg kapaszkodom amibe tudok a hátsó ülésen, mert rohanunk Martosra Bélával, meg a kedves feleségével, Piroskával, aki, amolyan házi GSP-ként jelzi amikor kell, hogy „jobbról jó!”, megkönnyítve ezzel a férje dolgát. Béla szokás szerint pozitív transzban van, amikor valamit alkot, szervez, mert olyankor nem állhat útjába tenger, se fal…
Béla az élete során mindig a nehezebb utat választotta, akkor vállalta a Csemadok országos elnöki posztját, amikor az anyaországban Gyurcsányék tobzódtak a hatalomban és semmibe vették a határon túli magyarokat, számtalanszor mesélte, hogy hogyan kellett a semmiből tennie a csodát, de ő akkor is felszántotta a Felvidéket, ment a legkeletibb részekre is, mert tudta, hogy milyen rossz érzés az, ha egy kis magyar közösség már senkinek nem számít.
Ő elment mindenhová, hogy hitet vigyen, lelket öntsön az emberekbe, na meg bort, a sajátjából, mert ő nem hozott, hanem vitt ajándékot!
Aztán egy nagy falu polgármestereként megtehette volna, hogy Hidasnak áll, hogy jobban dőljön a lé, de ő tudta és tudja, hogy a kő marad. Maradt tehát ő is hű emkápés, tette a dolgát, csinosította a falut, olyan faragott elemekkel tette szebbé és ízlésessé a köztereket, amelyek ritkaságszámba mennek a Felvidéken. Így adta át a falut a jövőnek, jeleket hagyva, alkotva.
Aztán váltott, meg kellett állapodnia, mert akit a szíve visz előre, azt a szíve is viheti a sírba, hát Béla úgy döntött lassít, hiszen a lányaikat útnak indították, most már a nagyszülői szerep mindennél fontosabb az ő számára is, még a közösségnél is fontosabb.
Béla alkotókedve azért még megmaradt, és a fafaragás fortélyait újratanulva, az „emberfaragás” mellett, jobb híján a fafaragásra adta a fejét.
Híre is ment a míves munkáinak és így kapott megrendelést Martosról is. Egy díszes kaput kértek tőle, a rendezvénypark bejáratához, amely úgy készült el időben, hogy közben a mester átesett egy szerencsétlen baleseten is, amit a gerince bánta.
Nem baj, – mondta nekem anno a telefonba, nagy fájdalmai közepette, – legalább most mindenki tudhatja, hogy nekem tényleg van gerincem. A legrosszabb helyzetekben is a derűje segítette őt, az volt a saját gyógyszere, na meg a finom borai.
Martosra megérkezve azonnal nekifogunk még az utolsó simításokhoz, a riglit kell kicserélni masszívabbra, meg egy-két csavart a helyére helyezni úgy, hogy közben már nagy a jövés-menés, készülődés a délutáni programokra az Esterházy Akadémia szervezésében. Perszehogy elkészül minden időre, a szép ünnepség keretein belül megtörténik a szalagátvágás, Béla szerényen, de büszkén szemléli a tömegből a faragott oszlopokat, a díszes, íves kapuszárnyakat és közben látom, hogy a lelke szárnyal, ahogy a felesége gyengéden belekarol a férjébe.
A gazdag program után az estet, egy közös vacsora előtti pohárköszöntővel nyitja és egyben zárja Bélánk, Kövér László, Potápi Árpád János, Czimbalmosné Molnár Éva, Gubík László és Keszegh István, meg persze több száz vendég jelenlétében.
Mi mással koccint a nép, mint Béla ajándékborával!
Egy jóember megint nagyot alkotott nekünk. Egy jóember, aki közülünk való, és azért hiteles, mert egy pillanatra sem akart több lenni, mint aminek megszülte az édesanyja, Ipoly-menti palóc gyereknek. Hát ilyen egyszerű ez, végy sok derűt, egy csendes (de ha indokolt, akkor nem csendes…) élettársat, alapíts családot, hass, alkoss, s minden körülötted fényre derül.
Ezt a cikket természetesen Béla tudta nélkül írom, tudom, hogy ha megjelenik, és elolvassa majd, fel fog hívni, és valami olyasmit fog mondani nekem, hogy kár volt ilyen hamar megírnom a nekrológját, és majd kuncog egy jót, ahogy mindig is szokott.
Köszöntés ez Bélám, mert mint tudjuk a Bélák sose halnak meg, örök életűek és alkotnak, ki így, ki úgy, de Hrubík Béla mindig a Felvidék, a magyar testvérei javára alkotott. Isten éltessen Bélám!
Igen, igen, majd megiszunk rá valamit…
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
