Zólyomról az embernek elsősorban Balassi Bálint jut eszébe, akinek szülőhelyén, a várban emléktáblája van. Sokan tudják, hogy a ma Borsiban álló II. Rákóczi Ferencet ábrázoló mellszobor, egykor Zólyom főtéren állt.
Akik meg Esterházy Jánossal foglalkoznak, számon tartják, itt szolgált Puskás István református lelkész, aki a gróf munkatársa volt és sok zsidót keresztelt meg, ami miatt a szlovák hatóságok meghurcolták. Ő eskette szüleimet 1939-ben. A legészakibb református templom a második világháborúban pusztult el. Zolnay László művészettörténész és régész úgy tudta, Szent László király itt halt meg.
Most azonban egy alig számon tartott zólyomi szülöttről kötelességünk megemlékezni, akit egyik legjelesebb 20. századi antropológusunkként illene számon tartanunk,
hiszen közel ötven éven át dolgozott e magyar szakterület szolgálatában. A szakmabeliek nyilván számon tartják, de valahogy kiesett az emlékezetünkből.
Malán Mihály 125 éve, 1900. szeptember 16-án ebben a városban látta meg a napvilágot, de már Budapesten érettségizett (1918). Ott folytatta tanulmányait (1918–26). Orvos- és bölcsészdoktorrá avatták. Majd a budapesti tudományegyetem kórbonctani intézetében, valamint az embertani intézetben tanársegédként, később adjunktusként dolgozott (1924–40). A Testnevelési Főiskolán a sport-embertani laboratóriumot szervezte meg, amely élén állt (1932-40). 1937-ben egyetemi magántanárrá habilitálták, s 1937–38-ban Berlin-Dahlemben volt ösztöndíjas.
A kolozsvári tudományegyetem embertani tanszékének tanára (1940–46) e röpke időszak alatt kitűnően felszerelt Embertani Intézetet szervezett. 1945-ben a Teleki Pál Tudományos Intézet Embertani csoportja élén állt. Azután a Magyar Nemzeti Múzeum embertani csoportját vezette (1946–48), majd a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának tudományos munkatársaként dolgozott (1949–58). Közben 1950-től a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem megbízott előadójaként az Embertani Tanszék vezetőjeként, illetve nyugdíjazásáig kinevezett egyetemi tanárként antropológiát oktatott (1963-67).
Kezdeményezte az Anthropológiai Közlemények c. folyóirat megindítását, melynek szerkesztésében részt vállalt. Számos ismeretterjesztő cikket írt az Élet és Tudományba, valamint a Természettudományi Közlönybe.
Kutatási területe az antropológia és a humánbiológia szinte minden ágára kiterjedt.
Doktori disszertációját a lengyeli neolit-kori őstelep lakóinak antropológiájáról írta, közreadta az első magyar sportorvosi tanfolyam előadásait, írt a testméréstanról, a 11–14 éves fiúk és leányok testi fejlődéséről és testnevelésének biológiai alapjairól, a budapesti tanoncok testfejlődéséről. Az utóbbi tanulmányában vizsgálta a szociális helyzetnek a test fejlődésére gyakorolt hatását, de figyelemmel kísérte a mindennapi iskolai testgyakorlást és testfejlődést, a testnevelés hatását az emberi testre, beszámolt a leventék első rendszeres orvosi vizsgálatának eredményeiről, a fejlődési rendellenességek kóroktanával.
Kutatta az apaság öröklésbiológiai bizonyítékait, de a német sterilizációs törvényt és annak végrehajtását is.
Foglalkozott a hadikfalvi székelyek szem- és hajszínével, az ikrek testi és lelki tulajdonságaival és ujjlenyomataival, tenyérvonalainak és mintáinak embertani értékelésével és öröklődésével, testtannal és testmérettannal, a magyarországi tenyérlenyomat vizsgálatokkal.
Továbbá a kecskeméti jazyg sírok és a X. századbeli magyarok csontmaradványainak embertani vizsgálatával, a várpalotai langobárd sírleletekkel, az ondódi avarok, a nógrádkövesdi és bodrogszerdahelyi antropológiai leletekkel, az erdélyi magyarok és románok embertanával, a székelyek termetével, vércsoportokkal Erdélyben, az élő magyarság embertani kutatásával, a volt Gömör megyei barkók ízlelésvizsgálatával, egy barkó falu antropológiai vázlatával, Bedő falu lakosságának vérnyomásával, egyes falvak íriszpigmentációjának különböző fokaival, egy bihari falu néhány embertani jellegével korcsoportonként, de Csokonai Vitéz Mihály exhumációjának eredményeivel is. Számos tanulmánya németül és franciául is megjelent.
Kollégája, Nemeskéri János így értékelte munkásságát:
„Széleskörű, elmélyült szakmai tudása és nagy műveltsége leginkább az egyetemi oktatás keretében bontakozott ki. Oktatói munkáját a megalapozott tárgyi tudásátadásának képessége és a közvetlen emberi kapcsolat határozta meg. A fiatal antropológus nemzedék legjobbjai intézetéből kerültek ki. Kitűnő érzékkel irányította a kezdő kutatókat témaválasztásukban, majd időt és fáradságot nem kímélve segített a témák kidolgozásában.
A közel félévszázados tudományos pályája során számos nehézséggel kellett megküzdenie. Optimizmusa és tudományos meggyőződése alapján vállalta a küzdést, mert ezt követelte tőle a tudomány szolgálata. A magyar antropológia Malán Mihály professzor személyében kitűnő szakembert, első rangú oktatót vesztett.
A Magyar Tudományos Akadémia Antropológiai Bizottsága, a magyar antropológusok, munkatársai és tanítványai őszinte megindultsággal vesznek búcsút Malán Mihály professzortól, aki kitűnő kutató volt, emberként állt a fiatalok mellett, emberi közelséget teremtve adta át tudását elsősorban is azért, hogy a hazai antropológia fejlődését előmozdítsa, szolgálja.
Emlékét megbecsüléssel és kegyelettel őrizzük meg.”
Ez az írás is ezt a célt szolgálja.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
