Mindig arról volt szó, hogy a sport a barátság, a megértés, korrektség eszköze – legalábbis ezt sulykolták belénk főleg azok, akik ezt nem vették komolyan. Mert ugye a sport tisztességes vetélkedés volna, a verseny után a sportolók kölcsönösen gratulálnak egymásnak, a legyőzött a győztesnek és fordítva, még akkor is, ha a vereséget nem mindig egyszerű elviselni. Végül mindenki tudja, ez nem ellenségességről szól, mert ez „csupán” nemes vetélkedés és játék.
Az olimpiát (is) az ókori görögöknek köszönhetjük. Az első Kr. e. 776-ban volt, Zeusz tiszteletére rendezték e vallási és sportünnepélyt, amely a görög városállamok békéjét is jelképezte. Nem mondvacsinált ünnep volt: az olimpia idején tényleg nem volt háború.
A versenyzők, bárhonnan jöttek, ellenséges területen is bántatlanul mehettek át – pedig egyébként a görögök elég kiadósan háborúztak egymás ellen.
Na de az olimpia – az más. Akkor szünetelnie kellett a háborúskodásnak. Az ókori görögöknél.
Valahogy ezt próbálta fölidézni Pierre de Coubertin. Sok tekintetben sikerült az olimpia szellemiségét átmenteni, ám sajnos egyre foghíjasabb ez a szellemiség. Igaz ugyan, hogy az első és második világháború alatt nem rendeztek olimpiát, de ez nem az ókori olimpiák szellemében történt. Mert akkor az kellett volna, hogy az olimpia idejére szüneteljen a zúzás, rombolás, emberölés. De nem: az olimpia maradt el.
És ez valahogy így van máig.
Az egyetlen „újítás” az, hogy egyes országokat (eléggé körülményesen, esetleg) kizárnak a részvételből, ha történetesen az aktuális olimpia idején háborúznak. Szelektáltan. Valahogy úgy, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon.
Például az oroszok nem vehettek részt az olimpián saját nevük és zászlójuk alatt, az ukránok viszont igen. Holott – bárhogy értékeljük ezt – ők is háborúban állnak.
Ha komolyan vennék, hogy háborúzó állam nem vehet részt az olimpián, úgyszólván senki sem állhatna rajthoz.
És akkor persze vége volna az olimpiának. Úgyhogy a látszat kedvéért önmagunknak hazudunk, hogy azért mégis lehessen olimpia.
Természetesen kár volna, ha az olimpiát (akármilyen oknál fogva) megszüntetnék. Hatalmas presztízse lett e játékoknak, s már csak a nyitó és záró ünnepség is egyértelmű üzenet a barátságról, a tisztes versenyzésről, megértésről, kölcsönös tiszteletről, békéről. S ez nem hatástalan. Nem hatástalan a közvetlen résztvevők és a sok ezer néző számára. A politikusokra, a politikára viszont abszolút semmi pozitív hatása nincs.
Negatív hatása annál inkább. A mostani paralimpia megnyitóján voltak küldöttségek, amelyek a megnyitó ünnepségen, amely a baráti szellemiséget, tisztességet látványosan idézi, nem vettek részt. Mert hogy az oroszok is ott voltak.
Mi történt? A politika teljes mértékben begyűrűzött a sportba. Más sportvetélkedőn is láthattuk ezt, amikor egy-egy sportoló nem volt hajlandó orosz/fehérorosz ellenfelével kezet fogni. És nem egy sajtótermék (de politikus is) oroszellenességében még el is várja ezt.
Mi köze ennek a sportszerűséghez? Ez még sport? Hova lett a korrekt, fair viselkedés? És mit tehet a háborúról a sportoló?
Pláne, ha hátrányos helyzetű? Mit tehet a paralimpikon azért, hogy a politikusok fölülírták az alapvető erkölcsi elvárásokat? Micsoda álságos hozzáállás ez? Egy háború természetesen nem tisztességes. De miért kell akkor a sportnak is tisztességtelennek lennie? Ha a politikusoknak bármi kifogásuk volt, miért küldték egyáltalán a versenyzőket az olimpiára? Tudhatták, hogy a tisztességes (sportszerű!) viselkedés a sportban alapvető elvárás. Az, hogy a sportolók nem vesznek részt a megnyitón, az végképp nem tisztességes – netán azt várják el tőlük, hogy gyűlöljék sporttársaikat? Az olimpia sportvetélkedés, nem lövöldözés, nem drónnal való támadás, hogy szétlőjék sporttársaik lakását, vagy megöljék a hozzátartozóit. Ha már politizálni akarnak, legyen a sport a béke demonstrációja!
Most mégis virtuális lélekölést végeztek a nagyokosok, a tisztességet, a korrektséget, a sport szellemét, a béke lehetőségét támadták. Becsületesebb lett volna, ha el sem mennek oda.
Aich Péter/Felvidék.ma
