Fejezetek Fülöp Mihály A befejezetlen béke című könyvének A nagyhatalmak és a csehszlovákiai magyarok kényszer kitelepítése c. írásából, melyet a szerző megküldött portálunknak – annak közlése céljából.
A második fejezet címe: Az első prágai tárgyalások és a magyarországi németek kitelepítése
A moszkvai külügyminiszteri értekezlet megállapodásaival a béketárgyalások döntő szakaszukba léptek. A prágai kormány még a békeszerződés-tervezetek nagyhatalmak közötti egyeztetése előtt befejezett tényeket kívánt teremteni a magyarság Szlovákiából történő kitelepítésének elfogadtatásával. Potsdam után kénytelen-kelletlen belátták, hogy a győztes nagyhatalmak nem kívánják Magyarországra kényszeríteni a csehszlovák lakosságcsere-ajánlatot. Byrnes a budapesti és a prágai amerikai követen keresztül közölte az érintett kormányokkal, hogy egyoldalú akciót továbbra sem helyeselnek, de ugyanakkor készek támogatni a kölcsönös megegyezéssel született terveket a kisebbségi kérdés rendezésére. A magyar kormány – a békeelőkészítés említett koncepciójának megfelelően – a nagyhatalmak jóindulatában és kedvező döntésében reménykedve 1945 őszén megpróbálta elérni a szlovákiai magyarság helyzetének nemzetközi kivizsgálását és a magyarlakta területek nemzetközi ellenőrzés alá helyezését. A hónapokkal késobb 1946 február 9-én megérkező amerikai és az 1946 március 19-én átadott angol válasz elutasító volt.
A csehszlovák kormány budapesti képviselője 1945 szeptember 3-án hivatalosan kezdeményezte a megbeszéléseket, hogy a Szlovákiát „állandóan veszélyeztető” magyarokat két lépcsőben – népcsere, majd a „fennmaradó rész” kitelepítése útján – Magyarországra áttegyék. A csehszlovák diplomata hangsúlyozta, hogy a „szlovákiai magyarok kicserélésével vagy áttelepítésével kapcsolatosan a trianoni határokat sérthetetlennek kell tekinteni.” Gyöngyösi nem helyeselte a népcsere gondolatát és csak akkor volt hajlandó azt elfogadni, ha arra nemzetközi döntés kényszeríti Magyarországot. Tekintettel arra, hogy 600 ezer magyart kellene kicserélni – túlzóan számolva – 60 ezer szlovákkal, egy ilyen „aránytalan cserénél a népcsere egyszersmind logikusan földcserét is kellene, hogy jelentsen”. Gyöngyösi hangsúlyozta: nem magyar részrol vetik fel a határkérdést, viszont „ha Szlovákia a magyaroktól jövojének biztonsága érdekében meg akar szabadulni… akkor csupán a határt kell megfelelően kiigazítani és nincs szükség arra, hogy embertelenül a lakosok százezreit mozdítsák ki helyéről.” Dalibor Krno nem hagyott kétséget afelől, hogy kormánya az összes magyart ki akarja telepíteni és a kitelepítés tárgyalásánál a határkérdést felvetni nem engedi. A magyar külügyminiszter erre kijelentette, hogy „ilyen körülmények között további tárgyalásra nincs lehetoség és a kérdést őszinte sajnálatunkra a szövetséges hatalmak döntésére kell bíznunk”.
1945 október-novemberben szovjet és amerikai fellépésre megváltozott a magyar kormány tárgyalásokat elutasító álláspontja. A prágai kormány október 9-én megismételte a Gyöngyösinek szóló meghívást, amit 20-án Vorosilov marsall, a SZEB szovjet elnöke továbbított a magyar külügyminiszternek. A. Schoenfeld október 29-én Gyöngyösinél tett látogatása alkalmával megerősítette kormánya korábbi álláspontját a magyarok és a németek megkülönböztetett megítéléséről, de kívánatosnak tartotta a két érintett állam közvetlen tárgyalását és a szövetségeseknek benyújtott közös eloterjesztését a kérdés megoldására. A magyar külügyminiszter – a szlovák kommunisták állításait, miszerint a Szovjetunió támogatja a magyarok kitelepítését – orosz „pánszláv” híveknek tulajdonította, ezt azonban a budapesti szovjet képviselők nem erősítettek meg. A szovjetek ugyanakkor hajlottak arra, hogy a csehszlovákiai magyarok kitelepítésének kérdését összekössék a magyarországi németekével. Schoenfeld azt is közölte, hogy a potsdami megállapodás nem vonatkozik a csehszlovákiai magyarokra.
A Tildy-kormány megalakulását követően Gyöngyösi elfogadta a prágai meghívást és megváltozott álláspontját a külügyminisztériumban azzal indokolta, hogy a népcsere lebonyolítása nyugalmi állapotot teremtene és a magyar sérelmek megszüntetéséhez vezetne. Tildy 1945 november 28-i levelében a magyar kisebbséget sújtó jogfosztó intézkedések ellen tiltakozva kifejtette, hogy a csehszlovák kormány ezekkel óhajt a maga számára előnyösebb poziciót teremteni a tárgyalásokon. A Prágába utazás elol azonban nem lehetett kitérni – menni kellett. A tárgyalási javaslat elfogadásával a magyar kormány kötelezettséget vállalt a lakosságcserére a nagyhatalmak előtt, de Gyöngyösi felfogása szerint annak önkéntes jellegűnek kellett lennie és a magyarok kollektív felelősségrevonására és kitelepítésére nem kerülhetett sor.
Gyöngyösi 1945 december 3-án érkezett Prágába, ahol a Czernin palotában négy napon át tárgyalt e kérdésekről Clementis külügyi államtitkárral. A csehszlovák javaslat a szlovákok önkéntes és a magyarok kényszeráttelepítésén kívül a fennmaradó magyarok – vagyonuk elkobzása utáni – ún. transferjét irányozta elo. Clementis azzal vádolta a magyar kormányt, hogy nem tett eleget a fegyverszüneti szerzodés értelmében vállalt – különösen a jóvátételi és restituciós – kötelezettségeinek. A csehszlovák külügyi államtitkár ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a szlovákiai magyar kisebbség elbírálását nem állították egy szintre a német kisebbség kérdésével, mivel az utóbbit egyszeruen kitelepítik. Azt természetesnek tartotta, hogy a magyar kisebbség kérdésének megoldása „nem történhetik és nem is fog egy Magyarország javára történo határkiigazítás formájában történni.” Gyöngyösi a maga részérol nem helyeselte a lakosságcserét, mert azt nem tartotta összeegyeztethetonek a demokrácia és a humánum elveivel, de a két ország közötti ellentétek egyhítése céljából hozzájárult a lakosságcseréhez, bizonyos feltételekkel. A magyar kormány angol-amerikai és szovjet ellenorzés alá akarta helyeztetni a lakosságcserét és a kicserélendo magyarokra nézve a diszkriminatív, jogfosztó rendelkezések hatálytalanítását, vagyonuk visszaadását illetve kártérítést követelt. Gyöngyösi elfogadhatatlannak minosítette a visszamaradó magyarság Magyarországra telepítését, ellenkezoleg, sorsuk megfelelo rendezését igényelte. Csehszlovák részrol viszont ismételten kifejezésre jutatták, hogy mivel Csehszlovákia nemzeti állam akar lenni, a lakosságcsere után fennmaradó magyarok túlnyomó többségét Magyarországra telepítik és a Csehszlovákiában visszamaradó magyaroknak kisebbségi jogokat nem bíztosítanak. A magyar küldöttség ragaszkodott e kisebbség alapveto emberi jogainak visszaállításához – a személyi, vagyon – és jogbiztonság 1938 november 1-i állapotnak megfelelo helyreállításához – mindaddig, amíg a magyarság sorsa közvetlen tárgyalások útján vagy nemzetközi döntéssel, illetve a békeszerzodésekkel végleges rendezést nyer. Mivel ideiglenes jellegu rendezésrol volt szó, a politikai jogok biztosításához a magyar kormány nem ragaszkodott. Clementis – a magyar állásponttal szemben – érvénytelennek tekintette az 1919 szeptember 10-i Csehszlovákia és szövetségesei között kötött kisebbségvédelmi szerzodést és kijelentette, hogy a kérdés megoldása, vagyis a kényszerkitelepítés után a „magyarországi szlovákokra semmiféle néven nevezendo jogfenntartással nem élünk. És természetesnek tartjuk, hogy azok elmagyarosodnak… Csehszlovákia ezekre a szlovákokra »keresztet vet«. Ez az az alapelv – mondotta Clementis – amihez 150 éves nemzetiségi küzdelmek után eljutni óhajtunk.” Gyöngyösi annak a meggyozodésének adott kifejezést, hogy ha a csehszlovák kormány a magyarok kitelepítését végre akarja hajtani, áldozatokat kell hoznia. „Föld nélküli nép nem képzelheto el, tehát nem kitelepítésrol, hanem a magyaroknak a hozzájuk tartozó földdel, területekkel együtt való átadásáról” lehet csak szó. A magyar külügyminiszter úgy ítélte meg, hogy az állampolgárságtól megfosztás, valamint az eroszakos széttelepítést lehetové tevo közmunkarendelet a „csehszlovákiai magyarságot minden erkölcsi és jogi alap nélkül, tisztán származási okok miatt kollektív buntetéssel sújtja és el akarja távolítani.” (kiemelés tolem -F. M.) A tárgyalások ezzel holtpontra jutottak.
A magyar küldöttség, mivel látta, hogy csehszlovák részrol makacsul ragaszkodnak a diszkriminációs, jogfosztó intézkedések fenntartásához „szövetségközi- vagy békekonferenciára” kívánta bízni a kérdés megoldását. Clementis a szövetséges nagyhatalmak helyett a magyarországi Szövetséges Ellenorzo Bizottságot kívánta bevonni a lakosságcsere ellenorzésébe és felvetette, hogy „Magyarország a németek kitelepítésével helyet nyerne a magyarok számára.” A magyar küldöttség szerint azonban „ez szóba sem kerülhetett”, mivel a két kérdés között nincs összefüggés. Gyöngyösi végso álláspontjaként leszögezte: „vagy kisebbségi jogok, vagy áttelepítés földdel” különben a transzfert és a teljes jogfosztást a magyar kormány csak akkor fogadhatja el, ha azt egy „nemzetközi döntés oktrojálná rá. Nincs magyar kormány, de azt hiszem nincs magyar párt sem, amely ezt a megállapodást vállalná. A nép igazságérzetét vagy ki kell elégíteni, vagy rá kell oktrojálni.”
A magyar kormány a prágai tárgyalásokkal nem érte el a kívánt „nyugalmi helyzetet” a két ország viszonyában. Clementis Kertész Istvánnak kijelentette, hogy a Szovjetunió és a nyugati hatalmak támogatását maguk mögött tudva minden körülmények között ki fogják telepíteni a magyarságot. Benes Gyöngyösinek kifejezte csodálkozását, miszerint a magyar „makacsság” hiábavaló, mivel Potsdamban a nagyhatalmak támogatták a magyarok kitelepítésének elvét. Clementis Steinhardt prágai amerikai nagykövetnek elárulta a csehszlovák kormány valódi célját. A Potsdam elotti 345 ezer helyett általa most már csak 200-250 ezerre becsült magyarországi szlovákok közül 100 ezer áttelepítését várta és megelégedett volna azzal, ha 350 ezer magyartól megszabadulnának. A prágai kormánynak széles eszköztára volt a lakosságcsere és transzfer kikényszerítésére: célját belso intézkedésekkel (széttelepítés, vagyonelkobzás, „reszlovakizáció”), Magyarországgal szembeni újabb követelésekkel (pozsonyi hídfo stb.) és – a szovjetek által támogatott megoldással – a magyarországi németek kitelepítésével, a szlovákiai magyaroknak történo „helycsinálással” próbálta elérni.
A magyarországi németek kitelepítése végrehajtási rendeletének kidolgozását a németországi Szövetséges Ellenorzo Tanács 1945 november 20-i ülésén elfogadott tervezete tuzte napirendre, mely szerint „az amerikai zónába: Csehszlovákiából 1 750 000 fo, Magyarországról 0,5 millió fo kapott „elozetes tájékoztató beosztást”. (kiemelés tolem – F.M.) A magyar kormány a november 30-án kézhez kapott tervezetre december 1-én jegyzékben válaszolt, amelyben ellenezte a „tisztán etnikai származási ok miatti kitelepítést; a „kollektív büntetésnek minden fajtáját” és a kitelepítendo németek számát 200 ezerben határozta meg. 1945. december elején Vorosilov marsallnak, a SZEB elnökének felszólítására – amelyben a magyar kormány konkrét kitelepítési tervét, a végrehajtás idejének megadását sürgette a Szövetséges Tanács határozatával egyetértésben – a magyarországi németek kitelepítésérol szóló kormányrendelet-tervezetet a Belügyminisztérium törvényelokészíto osztálya szövegezte meg. A tervezet a német anyanyelvuekre is kiterjesztette a kitelepítési kényszert – s szemben a korábbi állásfoglalásokkal – a kollektív felelosségrevonást nem utasította el.
A magyar püspöki kar és a hercegprímás tiltakozásain kívül Bibó István is emlékiratot készített, amelyet eljuttatott a Minisztertanács nem kommunista tagjaihoz. Bibó a német anyanyelvuek bevonását, a rendelet túlzott egyszeruségét és végrehajtási feltételeinek hiányát kifogásolta: Bibó az emberséges lebonyolítást kizártnak ítélte és rámutatott a magyarországi zsidók 1944-es deportálásának, valamint a csehszlovákiai magyarokra vonatkozóan az elso prágai tárgyalások kudarca után tervbe vett kitelepítés és a magyarországi németek áttelepítésének azonos vonásaira: „nemzeti szempontból a legsúlyosabb következmény az lesz, hogy mindaz, ami Magyarországon a németekkel szemben történik, precedensül és mintául fog szolgálni a csehszlovákiai magyarság sorsára nézve. A legnagyobb mértékben súlyosnak és lelkiismeretlennek tartom azt a beállítást, hogy a prágai tárgyalások megakadása folytán úgyis esedékes a csehszlovákiai magyarok kitelepítése, tehát mi sem tehetünk okosabbat, mint hogy igyekszünk nekik minél nagyobb mértékben helyet csinálni. A potsdami határozatok bizonyosan nem ok nélkül szorították a kitelepítést a németekre, s amíg ugyanolyan rendelkezés a magyarokra nézve nem történik, addig teljességgel felesleges és meg nem bocsátható ilyen mértékben elébe menni és könnyebbséget szerezni azoknak, akik a csehszlovákiai magyarsággal kapcsolatban katasztrófális terveket készítenek elo. Bármennyire is vallanak bizonyos jelek arra, hogy a csehszlovákoknak ezt az akcióját a Szövetséges Ellenorzo Bizottság részérol ha nem is támogatják, de legalábbis bizonyos fokig szabadjára engedik, mi a magunk részérol nem mondhatunk le arról, hogy igyekezzünk megakadályozni olyan fait accompli-t, mely már a békeszerzodések megkötése elott számunkra teremt végleges helyzetet.” (kiemelések az eredetiben).
Kertész István a magyarországi német lakosság kitelepítése tárgyában készülo rendelet-tervezetet ezen túlmenoen a jövoben Jugoszlávia és Románia felol fenyegeto veszélyként is érzékelte. Tildy miniszterelnökhöz írott levelében rámutatott, hogy „egy háborút vesztett kis állam számára alapvetoen fontos”, szinte létkérdés, hogy következetesen ragaszkodjék bizonyos alapveto morális, jogi és politikai alapelvekhez… Annak ellenére, hogy külhatalmak felé ismételten ünnepélyesen leszögeztük, hogy mi kitelepítést csak az egyéni bunösség és nem a kollektív felelosség alapján fogunk eszközölni, mégis a kormány eddigi állásfoglalásainkkal homlokegyenest ellenkezo rendelet kiadását határozta el. Ez a döntés annál sajnálatosabb, mert a kollektív felelosségi elv elfogadása bumerángként hathat ki a szomszéd államokban élo magyarságra. Ezután hiányozni fog az az elvi alap, amely részünkre a prágai tárgyalásokon is olyan erkölcsi fölényt biztosított, amit a csehszlovák delegáció szinte támadni sem tudott… Ha a magyar kormányzat alapveto kérdésekben ilyen ingatag és következetlen magatartást tanúsít, akkor tulajdonképpen nincs semmi komoly alap, amire építhetnénk és egész békeelokészíto munkánk hiábavaló fáradozásnak bizonyulhat. Mindenesetre a kormány ezzel a döntésével megnyitotta az ellenünk felhozható érvelések zsilipjeit s ezzel ma még le sem mérheto történelmi felelosséget vállalt magára.”
Kertész tiltakozása eredménytelen maradt, csakúgy, mint Keszthelyi Nándor fellépése. A Minisztertanács az eredeti tervezet szövegét fogadta el. A rendelet értelmezésérol, valamint a kitelepítendo németek számáról a szövetséges nagyhatalmak és Magyarország között hónapokig tartó vita indult. A németországi Szövetséges Ellenorzo Tanács által 1945. november 20-án félmillióban megjelölt létszámot William S. Key, a SZEB amerikai missziójának vezetoje december 10-én 300-400 ezerre módosította, majd Gyöngyösi december 15-i jegyzékére válaszolva A. Schoenfeld budapesti amerikai követ 1946. január 2-án cáfolta, hogy Magyarországról az összes németet ki kellene telepíteni. „Ellenkezoleg – állapítja meg az amerikai jegyzék – ennek a számnak a magyar kormány kezdeményezésére történo leszállítása kedvezobb fogadtatásban részesülne az Egyesült Államokban – minthogy ennek megfeleloen csökkenne a kiterjedt népmozgalommal kapcsolatos emberi szenvedés és gazdasági összeomlás. A kiutasítandók számának csökkenését az Egyesült Államok katonai hatóságai is szívesen fogadnák, mivel orájuk hárul a Magyaroszágról kitelepítendo németek befogadása és letelepítése.” A Szövetséges Ellenorzo Bizottság szovjet elnöke 1946. január 25-én a rendelet olyan átfogalmazását igényelte, hogy abból kitunjön: a magyar kormány kérte 1945. július 5-én „a svábok Magyarországról történo kitelepítését.” Ezzel párhuzamosan a SZEB szovjet képviseloi sürgették az „amúgy is lassan és nem kielégítoen folyó” svábkitelepítés felgyorsítását. Dekanozov szovjet külügyminiszter-helyettes Szekfu moszkai magyar követ bemutatkozó látogatásánál „nyomatékkal mondta, hogy minden svábot ki kell telepíteni.” (kiemelés az eredetiben). A szovjetek teljes kitelepítésre irányuló törekvései és az amerikaiak ennek ellentmondó magatartása nyilvánvalóvá tette a magyar kormány elott a nagyhatalmak nézetkülönbségeit a kitelepítési kérdésekben. Magyar-csehszlovák vonatkozásban ez azt jelentette, hogy a magyar kormány remélhette: a lakosságcserén túlmeno csehszlovák kitelepítési igényeket, a teljes jogfosztást az Egyesült Államok aligha fogja támogatni.