A szocializmusban szocializálódott ember időgépben utazik. Visszafelé. Felbukkan előtte a deméndi kanyarból a sarló-kalapács, emlékei mélyéből a röhejes szórakozás: Pozsony és Kassa között hány ilyen remekmű szegélyezi az autóutat… Különbség köztük – kerületenként – csak árnyalatnyi. Hol a betonból van több, hol a vasból. Lélek, művészi élmény nulla. Le van … tudva. A munkás-paraszt öntudat jelképe. Most meg már áll az első vasbeton kettős kereszt. A munkás-paraszt jelkép nemzeti változata. Arturo Uink ígéri: megint tele lesz vele a Komárom-Kassa autóút környéke. A sablon már megvan. A pártnak tetszik a MŰ. A képzőművészeknek meg annyi… Sőt azt is tudjuk már, az egyen panelba döngölt nemzeti jelkép darabjára fél milliót szán. És bizakodik: kettőre megvan a pénz. Ha a bíróság is úgy akarja. De húsz is lehet, ha elég öntudatos lesz a fellebbvitel, és nemcsak a közterületekre mázolt horogkereszteket és a numizmatikai börze csereberélőit fogja megbüntetni, hanem azt is, aki kimondja a csúf szót, hogy fasiszta…
Déja vu. Jön Bertold Brecht is?
(gyr)