A Kassai Thália Színház fél évszázadra tekinthet vissza ezen a néven, de a magyar nyelvű színjátszás több mint kétszáz éves a városban. Értékes hagyomány, amire építhet Czajlik József igazgató és társulata.
Igen, sajnáltam is, hogy csak egyedül léphettem ki átvenni a Kallós Zoltán díjat, hiszen négy kollégámmal együtt voltunk az ünnepségen, ők ugyanúgy részesei ennek az időszaknak, hiszen a színház csak akkor létezik, ha egy erős közösség támogatja.
Említsük meg e közösség már eltávozott tagjai közül a nemrég elhunyt Kolár Péter nevét!
Az elődeink között, akik megvívták a csatákat, Kolár Péter a legzaklatottabb időkben vezette a színházat, amikor valóban a létért kellett küzdeni, a színházi, a művészeti célok szinte elhalványultak a megmaradásért folyó politikai és egyéb csatározások mellett. A pénzügyi ellehetetlenítés ellenére is 50 éve áll az intézmény. Ez önmagában is egy nagy teljesítmény a felvidéki magyarság részéről. Mindig van olyan művészeti erő, amellyel meg tudjuk mutatni, mennyire rétegzett társadalom él a Felvidéken, de meg tudjuk mutatni azt is: mit gondolunk a világról, mit gondolunk magunkról. A jövő évad ennek a jegyében telik, csak magyar szerzőket fogunk bemutatni az 50 éves színházban úgy, hogy a rendezők a különböző generációkat képviselik: a 80, 60, 40 és 20 éves nemzedéket.
Beke Sándor, aki 80 éves lesz jövőre és hatvan éve van a pályán, rendezi Márai Sándor: Kaland című darabját, amit még sohasem mutattak be Kassán. Ezzel válik teljessé Beke Sándor Márai-sorozata.
A bemutatók sorrendjében a Malina Hedvig projekt következik, ezt én rendezem mint 40 éves, a darab alcíme: Dalban mondom el. Első része opera, a második: operett, a harmadik: oratórium, és a negyedik pedig egy fórum a nézőkkel. Minden közösségnek szüksége van hősökre. A hősök bizony sokszor nem vágynak erre a sorsra, de az élet belehajszolja őket, és így a mi hősünk Hedvig, aki az államhatalommal szemben megvívta csatáját, és mi erre szeretnénk reflektálni.
Fogja szeretni a darabot az államhatalom…
Olyan témával foglalkozunk, ami fontos, és ebben az is benne van, hogy lesznek, akiknek nem fog tetszeni, de reméljük, hogy folytatni tudunk vele egy megkezdett közbeszédet, mert kibeszéletlenek a Hedviggel történtek. Egy felvidéki magyar ember szemszögéből mutatjuk be az eseményeket, aki nem érti, mi történt, nem tudja, kinek higgyen, miben higgyen, egy fiatal nő, aki folyamatosan kapja a felszólításokat, ostorcsapásokat, és nem érti: miért történik ez vele.
Harmadik bemutatónk, a 60-as generációé: A Noszty fiú esete Tóth Marival, egy Mikszáth-adaptáció, amit László Sándor a vajdasági színész-tanár, professzor fog rendezni. A negyedik darabot a 20 évesek nemzedékből Rédli Károly rendezi, aki frissen végzett Pozsonyban rendező szakon. A Parasztopera előadásával a fiatalokat szólítja meg népi környezetben sok zenével. Talán az elmondottakból kitűnik, hogy az egész évadban fontos szerepet játszik a zene minden műfajban.
Amikor Kassa magyar társadalmi, kulturális élete kerül szóba, mindig fájdalommal nézzük a magyar lélekszám arányait a történelmi városban, és csak reménykedünk, nem csekély optimizmussal, hogy talán a megdöbbentő adatok nem fedik teljesen a valóságot, talán sokkal többen élnek „rejtőzködő magyarok”, akiknek nincs kedvük, bátorságuk a többségi nemzet esetleges negatív megnyilvánulásainak céltáblájává válni. Ezzel a megjegyzéssel csak arra utalnék, hogy a színház 50 éves működése és az igazgató jövő évi tervei azt bizonyítják, hogy a szerény magyar lakossági arány ellenére is van a színháznak közönsége.
Egyrészt alapító okiratunkban is szerepel fő feladatunk: a tájolás. Gyakran járjuk az abaúji vidéket, és a közönség megtölti a nézőhelyeket. Folyamatosan vissza is hívnak bennünket, de Kassáról nézve: a határ másik oldaláról is, tehát Miskolctól Budapestig egész Észak-Magyarországon gyakori vendégek vagyunk. Örömmel teszünk eleget ezeknek a meghívásoknak, mert érezzük, hogy van igény arra, amit csinálunk. Kassán a legutóbbi mérések szerint hétezer magyar él. Ha ezt meg is duplázzuk, az egy kisvárosnyi közönség. Nekünk hét bérletes előadásunk van Kassán, a többit mind „tájon” játsszuk. Tehát érezhető a népességfogyás, ezt főként a fiatalokon érezzük. Egyre kevesebb a főiskolás ifjúságunk, mert elmennek tanulni, még csak nem is Budapestre, hanem Prágába vagy nyugatra. Ha a közönség csökken, akkor az visszahat anyagi hátterünkre is, annak ellenére, hogy rengeteget erőlködünk azért, hogy mindig új forrásokat vonjunk be.
A nem túl derűs tények a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban viszont egy félévszázados fennmaradás még nehezebb körülmények között, valamint egy nagyszerű társulat, izgalmas műsorterv és erkölcsi támaszt, biztatást is jelentő Kallós Zoltán díj. Kívánjunk újabb 50 évet a Kassai Thália Színháznak, de segítsük is őket a magyar szó megmaradásáért folytatott nemes küzdelmükben!
