A Szentlélek a „fölséges Isten ajándéka”, nekünk is ajándékot hoz; élettel kedveskedik, édes, szép gyöngyélettel.
A földi élet akkor édes, ha nem üres s ha nincs telve mulandósággal. A mulandóság fájós érzéssel tölti el öntudatunkat s ez telíti a világias lelket. Nem szeret szétnézni; magaslatokra nem emelkedik; a jövőbe nézni fél, a mélységet kerüli; ha pedig tényleg a mélybe néz, borzad s elváltozik arca. Amily mértékben nőnek rajta a mulandóság öreg estéjének árnyai, abban a mértékben vigasztalan. Van-e szomorúbb látvány, mint egy ledér öreg embernek arca? Ellenben a Szentlélek a legmélyebb, a legerőteljesebb, a legöntudatosabb életnek lelke… Ő is édes élettel kedveskedik, de ajándékai az élet teljét hozzák: életet ad az Isten s megeleveníti; egészséget ad; erő megy ki belőle s a vérfolyásos lelkek, kiknek életük szétfolyik, meggyógyulnak; tiszta vért ad; szemvilágot ad: „respice”, nézz rám s ismerj föl. Hitet ad, erőt, megindulást, megolvadást, ad könnyeket, lelkesülést, halhatatlan reményt.
Tűzzel jön a világ szelleme is; de tüze emészt; füstös és sötét; szenvedélyes; energiát ébreszt; erőlködéseket végez; nagy port ver föl; nagy lármát csap. Az emberek dolgoznak, lótnak-futnak, de kiélik magukat s minden ilyen élet olyan, mint a pásztortűz helye a virágzó rét közepén. Másnak juttatják életük erejét: az ifjúkor a gyönyörnek, a férfikor az érdeknek él, s miután kiadták erejüket, nem marad nekik más, mint a bánat s blazírtság. Szegény, leperzselt lelkek. Ellenben a Szentlélek tüze, a bensőség melege, a lelkesülés helye, az élet jótékony melege kiégeti a salakot, a rosszat! Emészti azt, amit a Szentírás rossz értelemben testnek mond: mert ahol az uralkodik, ott meg nem marad; nem marad meg lelkem az emberben — mondja az Úr — mert test; de ezt a testi embert elpusztítom majd s kiöntöm lelkemet a nehézkes, érzékies emberekre s prófétákat nevelek; kidörzsölöm szemeikből az álmot s mámort. Ez a tűz ég bennünk, belénk ég s nem akarunk szabadulni jótékony melegétől. Ez az élet melege!
A világ lelke is akar világot teremteni, megújítani, átváltoztatni s nagy kultúrmunkát végezni, nagy intézményeket teremteni; de a földbe növeszti őket, „és elfordítják elméjöket és lesütik szemeiket, hogy ne lássák az eget” (Dán 13,9). Ellenben az Isten lelke a világot belülről, belső elveiből, a jóság- s igazságból akarja kialakítani, s azért aztán szépségbe fejleszti. Lelkeket szabadít föl szabadságra, melyek kevéssel beérik, s a világot, a munkát, az észt s vívmányait csak arra használják, hogy a lélek élete szépen, nemesen kifejlődjék. Méltóságot, lázas önemésztést sehol, soha. Így kell járni a világban istenszerető, igénytelen lélekkel: úgy kell nézni minden virág szemébe, hogy mondja: azért vagyok, hogy én is ilyen szép legyek; úgy kell leülni a forrás mellé az árnyékos pázsitra s szeretettel gondolni az isteni mélységek forrásaira, melyek bennünk mint gondolatok s érzések fakadnak.
(Prohászka Ottokár: ÖM, 7:404; 162)
