Üchtritz Emil báró családjáról és a forradalom kitörése előtti életéről szóló információkat sorozatunk előző részében tártuk fel. Forrásaink szerint „szabadságunk harcosai” közül bátorságával és leleményességével tűnt ki. Német származása ellenére először nemzetőrként, majd a Nádor-huszárok élén küzdő szabadsághősként számos csatában vett részt, illetve több alkalommal hozzájárult a győzelem kivívásához.
Igyekezetét felettesei megbecsüléssel, előléptetésekkel és kitüntetéssel díjazták. A harcmezőn elért katonai teljesítményeit látva azonban irigyei, s a tiszti szigora miatt haragosai is akadtak a honvédség kötelékében, miközben a császáriak bresciai hiénája már a leszámolásra készült. A fenti idézet tanúsága szerint az emigrációból a szeretett Magyarországára vágyott vissza, a szép haza felvirágzását óhajtotta, népeinek pedig békét kívánt.
A köpködő főhadnagy és a sváb őrnagy csörtéje
A szabadságharc eseményei közé tartoznak a közvélemény által még kevésbé ismert hadbírósági és fegyelmi ügyek. Egyik ilyen eset résztvevője volt Üchtritz. 1849 februárjában, még a 12. (Nádor) huszárezred őrnagyaként Tornáról jelentette Guyon Richárd hadosztályparancsnoknak, hogy a 2. század parancsnoka nagyon rossz menetkészültségi állapotban volt, ezért elvetette annak kardját. Az 1. század 1. szárnyát pedig tiszt nélkül találta, mivel főhadnagyuk elhagyta az egységét. A vád szerint az őrnagy által mulasztáson ért két tiszt később,a legénység előtt a fiatalabb tiszttársakat nyíltan felszólította, ezután ne hagyják magukat utasíttatni a magyarul nem beszélő sváb (vagyis Üchtritz) által. Guyon ezredes az állítólagos lázítási bűntény leírását döntésre Görgeinek továbbította. A tábornok a rögtönítélő törvényszéki eljárás megkezdésére, valamint az ítélet elrettentés céljából való végrehajtására adott utasítást.
A kihallgatáson a vádlottak felettesük goromba bánásmódjára panaszkodtak. A rögtönítélő törvényszék nem találta megalapozottnak a lázítás vádját, ezért rendes haditörvényszék elé utasította őket, ahol a tanúvallomások alapján a két katonát felmentették. Az incidens után a tisztikar már nem volt hajlandó tovább szolgálni velük. A főhadnagy helyzetét ráadásul azzal súlyosbította, hogy több honvéd jelenlétében, a neki kezét nyújtó tiszttársa markába köpött. A sértés elkövetése után a felmentett tisztek engedély nélkül Debrecenbe távoztak, ahol panaszt tettek Mészáros Lázár hadügyminiszternél. Ügyük mielőbbi tisztázását kérték, és lehetőség szerint más lovascsapathoz való áthelyezésüket kezdeményezték. A miniszter folyamodványukat Dembińskinek utalta kivizsgálás céljából, aki az ügyet a leváltása miatt már nem rendezhette.
Az elhúzódó történet végére az egyik megvádolt tiszt áthelyezésével tettek pontot. Másikukra az orosz csapatok betörése miatt az alakulatánál volt szükség. A fegyverletétel után a főhadnagyot elbocsátották a seregből, majd a Pozsony vármegyei honvédegylet tagjaként, szülőhelyén, Nagyfödémesen dolgozott uradalmi gazdatisztként.
Haynau megtorlása
A bécsi kormány teljhatalmú megbízottja által indított leszámolás Üchtritzet és családját sem kímélte. Feleségét, Amade Dominika Mária Jozefa grófnőt és Guyon Richárd tábornoknét a császáriak fogolyként hurcolták el a pozsonyi várba. A megfélemlítések és a bánásmód dacára a táborszernagynak nem sikerült megtörnie a két nőt.
Az aradi várbörtönbe került ezredes rabtársai közül többeket kötéllel vagy golyóval végeztek ki, százakat ítéltek várfogságra, sokakat nyugalmaztak vagy újra besoroztak a császári hadseregbe.
A báróval szemben viszont más büntetést alkalmaztak. Mint porosz alattvalót először elbocsátották, majd 1849 szeptemberében Dobsinán újból elfogták. 1850 nyarán csak Poroszország közbenjárására engedték szabadon, és külföldiként kiutasították a Habsburg Birodalomból.
Magyarországról a poroszországi, gebhardsdorfi birtokára távozott, ahonnan felvette a kapcsolatot a magyar emigránsokkal. (Gebhardsdorf, lengyelül Giebułtów, ma Lengyelországban található, a lengyel–cseh határ közelében.) Görgei Artúr és Üchtritz, a két száműzött katonatiszt német nyelven írt levelezése sok érdekes információt tartalmaz a kor viszonyairól. A báró el akarta kerülni, hogy a szabadságharcban betöltött kiemelkedően eredményes szerepvállalása miatt családja vagyonát elkobozzák. Mivel más megoldás nem kínálkozott, ezért kényszerből elvált a nejétől. Ezt követően már csak levélben tarthatták a kapcsolatot, de gyermekei több alkalommal meglátogatták őt. Külföldi tartózkodása idején megkérte Meyer Paula, egy porosz királyi főadófelügyelő lányának kezét.
Az emigráció kezdete
1866-ban Magyarország felszabadításának céljából csatlakozott a Poroszországban megalakult Klapka-légióhoz. A huszárosztály parancsnokaként augusztus elején lépett magyar területre, azonban az általuk remélt népfelkelés mégsem tört ki. Az osztrák túlerővel szemben így nem sok esélyük maradt tervük megvalósítására, ezért újra el kellett hagyniuk az országot.
Az emigránsok külföldi szervezkedésének a kiegyezés vetett véget, ami mind Magyarországon, mind a birodalom további részein teljesen új politikai helyzetet teremtett. A báró ezután visszatért porosz birtokára.
Egy magyar szabadságharcos Poroszországban
1884-ben érdekes sajtóhír jelent meg Üchtritz Emil magyarországi tartózkodásáról, családjáról, valamint szabadságharcos múltjáról. Az újságíró csodálattal írt a magyarul sem tudó porosz tisztről, aki a „magyarok iránt való rajongó szeretetéből a magyar harcosok közé állt”. Beszámolt továbbá a világosi fegyverletétel utáni szomorú sorsáról, hogy Haynau zsoldosai az éjszaka leple alatt betörtek marcaltői kastélyába.
Feleségét és Zsiga fiát a pozsonyi várba hurcolták, ahonnan csak kegyelem útján szabadulhattak. Az Üchtritz életéről szóló újságcikk is rámutat: a hatalommal való kiegyezést követően már a közvélemény előtt is lehetett elismerően nyilatkozni az egykori szabadságharcosokról.
Az ősz ezredes Bősön
Magyarországi látogatásra csak a kiegyezés után megindult enyhülést követően kapott engedélyt.
A csallóközi Bősön alkalmanként akár néhány hetet is eltöltött fia, ifjabb Üchtritz Emil birtokán, az Amade-kastélyban. Az egyik ilyen útja során a pápai diákok felismerték őt a városban, és tiszteletük jeléül nagyszerű ovációban részesítették az öreg szabadságharcost.
A Pesti Hírlap 1886 áprilisában közölte a hírt: porosz birtokán, életének 79. évében elhunyt a magyar szabadságharc ezredese. A külföldi nemesi családból származó báró fia, ifjabb Üchtritz Emil Magyarországon 1902-ben nyert grófi rangot, az Üchtritz és az Amade családok nevének és címerének összevonása által.
Felhasznált irodalom:
Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony, 1904.
Magyar nemzetségi zsebkönyv, Bp., 1888; H. Szabó Lajos: Adalékok báró Üchtritz Emil 48-as honvéd ezredes életéből és a Rábaközhöz fűződő kapcsolatáról, In Rábaköz honismereti évkönyv 1998, Csorna-Kapuvár, 1999; Dessewffy Dénes 1866. évi naplója, In Hadtörténelmi Közlemények, 1940; Hermann Róbert: Görgei Artúr váci nyilatkozata, In Hadtörténeti Közlemények 2., 1988; Gracza György: Az 1848-49-ki magyar szabadságharc története, Budapest, 1898; Révai Nagy Lexikona, Bp. 1925; Hermann Róbert: Két honvédtábornok, akikből török pasa lett: Guyon Richárd és Kmety György, In Magyar Tudomány, 174. évf., 2013/9. szám; Végh Ferenc: Beys-Bős.
A község oklevelekkel alátámasztott kilencszáz éves küzdelmes fejlődésének története
(Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
