Kilencvenöt éve született a nagy spanyol tenorista, Alfredo Kraus. Szülővárosában, Las Palmasban híven ápolják az emlékét, modern hangversenyterem viseli nevét. Gigantikus szobra előtt üldögélve emlékeztem páratlan művészetére.
Oldal Gábor zenei szakíró, egykori kollégám a XX. század énekeseit osztályozva gyakran használta az „üvöltő tenor” kifejezést. Igen, az igazán képzett, fület gyönyörködtető tenorok kora – rohanó világunkban – lejárt, új stílusú művészek értek el sikereket a világot jelentő deszkákon.
Ezzel a jelenséggel szembesültem, mikor a világhírű magyar tenorról, Pataky Kálmánról készítettem dokumentumfilmet, s végighallgattam páratlan hangfelvételeit. Beniamino Giglivel, a magyar Réti Józseffel, s számos más művésszel az utolsó mohikánjai voltak egy klasszikus lírai énekstílusnak.
Az „üvöltő tenorok” között gyakran emlegetik Mario del Monaco és Giuseppe Di Stefano nevét, akiknek hangját lemezek százai örökítették meg, s igazi sztárok voltak (és sztárként is viselkedtek). Az említett énekstílus kialakításában szerepet játszott a múlt század teljesítményorientáltsága, az operaházak szinte beénekelhetetlen hatalmas nézőterei. Az utóbbi megállapítás is csak félig igaz, a New York-i Metropolitan Opera egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze a lírai tenor Carelli Gábor volt.
Az „üvöltő” és lírai tenor közötti széles skálán egy spanyol énekes, Alfredo Kraus foglalt el értékes helyet. Hangját egy barátom, – aki ismerte személyesen Kraust – a nem kevésbé híres tenoréhoz, Nicolai Geddáéhoz hasonlította.
Az egy kissé hosszúra nyúlt bevezető gondolatait a Kanári-szigetek legnagyobb városában, Las Palmasban fogalmaztam meg, mikor felkerestem az énekes nevét viselő híres hangversenytermet. A tengerparti modern épület hangversenytermében ezerhétszázan férnek el, s itt építették fel a sziget legnagyobb orgonáját, a kamaraterem kapacitása háromszáz fő.
Kraus ebben a városban látta meg 1927-ben a napvilágot, édesapja osztrák, édesanyja spanyol volt. Szülőháza, a Casa de Colon a város egyik leghíresebb épülete, a hagyomány szerint – a kormányzó vendégeként, India felé tartva – Kolumbusz Kristóf is megszállt benne. A tenor korán kezdte zenei tanulmányait, 1956-ban Kairóban debütált a Rigoletto igen nehéz Mantovai herceg szerepében. Tehetségét hamar felismerték, s megnyíltak előtte a világ legnagyobb operaházainak kapui. Hangja unikumnak számított, kifinomult énektechnikájának köszönhetően még hetvenéves korában sem jelentett nehézséget számára a magas C kiéneklése. Arisztokratikus jelenség volt, s igazi úriember.
José Carreras, a Lélekből énekelni című, 1990-ben magyarul is megjelent könyvében említi Kraust: „Amilyen hisztérikusak egyesek az előadás előtt, mások éppen annyira sztoikusak. Egyszer partira voltunk hivatalosak Alfredo Krausszal, aki egy idő után hirtelen megszólalt: „Na, most már mennem kell, nyolckor kezdődik az előadásom!” Ez röviddel hét előtt volt, és Alfredo aznap az Ezred lányában énekelt. Normális esetben ilyen előadás előtt napokig bezárkózik egy tenorista…”
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
