A nagy tűzlobbanás pillanata

Weöres Sándor, a legjátékosabb magyar költők egyikének egysoros verse jelenik meg lelki szemeim előtt, beleolvadva Keresztelő János születésének titokzatos múltjába, és felszökkenve a Szent Iván éjszaka tűzlángjaiban. Ahogyan ma a nyárközépet főként Skandináviában köszöntik. Megragadó ennek a verssornak két fordulata: Isten rajtad – Isten benned. Mert apja, Zakariás, anyja Erzsébet révén előkelő papi családból származó Keresztelő János arcán már az anyaméhben megvalósult a vers mindkét mozzanata: Isten áldása volt rajta, Isten mosolya ragyogta be Erzsébet anyaméhét, hiszen betelt Szentlélekkel (Luk 1,41). A Lélek révén értette meg, hogy az emberi racionalitás ellenére Isten tehet csodát még az öregség felé haladó anyaméhhel is, hisz „Istennek semmi sem lehetetlen” (Luk 1,37). Képessé tesz arra, hogy felismerje az őt meglátogató Mária méhében az Urat, s örvendező belső mosollyal és kedves szóval mondja: „az én Uram anyja jön el hozzám” (Luk 1,33). Férje, Zakariás pap is Szentlélek ihletettséggel fogalmazta meg gyönyörű énekét saját gyermekéről, aki a Magasságos prófétája, népe, Izrael szabadítására, hogy lábukat a békesség útjára igazgassa (Luk 1,67—79). Keresztelő János lesz az, aki nagy szánalommal, a düh és az együttérzés, az ítélet és a kegyelem kemény vonásaival arcán hirdeti meg a megtérés életfordító fontosságát: „a fejsze pedig már a fák gyökerén van, ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik” (Luk 3,9). De megélte, átélte azt is, hogy „Isten benned: végtelen mosoly” – mert a próféták között legnagyobbnak, az Isten országában legkisebbnek a páratlan kegyelem is megadatott: sokakat megkeresztelt népéből, de a minden éjszakát bevilágító nagy tűzlobbanás az volt, amikor Jézust megkeresztelte (Luk 3,21-22). Akkor megnyílt az ég, Isten boldog mosolya terült szét fölöttük, s megszólalt a hang is: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” (Luk 3,22).   A hagyománytörténet, a szakrális néprajz gazdag históriás körképét most nem elevenítem fel, hanem továbbra is ennek a napnak és üdvtörténeti eseménynek a Szentlélek-leckéit betűzgetem.

Üdvtörténeti csodák emlékéjszakája a szentség szőttesével

A keresztyén gondolkodástörténet egyik legszebb és legmélyebb üzenete minden nép és kor számára: ami ott a júdeai hegyvidéken történt Mária látogatásával Erzsébetnél, a különös, méhen belüli találkozás Keresztelő János és Jézus között, az már az emberiségméretű üdvtörténet fényes mozzanata. Nem két várandós anya találkozott akkor és ott, a téridő Szentlélek által felrangosított szakrális pillanataiban, hanem Isten szórólapátja, a próféták legnagyobbika és a világ Megváltója. Izrael csúcsa és a világmindenség, s az emberiség üdvösséghozó csúcsa, Jézus. Jánosnak az volt a feladata, édesapja, Zakariás éneke szerint, hogy „elkészítsd az Ő útjait” (Luk 1,76), és „hogy megtanítsd /az Úr/ népét az üdvösség ismeretére bűneik bocsánata által” (Luk 1,77). Ez a hosszú, világos éjszaka és a lobogó tüzek nem a pogány népszokások továbbélését hirdetik elsősorban, hanem ezt a mindennél fontosabb tudástörténeti felismerést: Istennek és Őáltala önmagunk megismerésének a döntő lehetőségét és fontosságát. Hiszen ha Isten nem járt volna Izrael előtt a 40 évnyi vándorlásban nappal füstoszlopként, éjszaka fényoszlopként, Isten ismerete nélkül és vezetése nélkül nem tudta volna történelmi hivatását betölteni: jellé lenni a világban Istenről, és Megváltót adni a világnak a Dávid fia, Isten Fia Jézus, a Szabadító, Üdvözítő személyében. Keresztelő János, alias Iván emlékéjszakájában ott lebeghet lelki szemeink előtt a füst- és fényoszlop, meg az Isten földre szállt jelenlétének elhamvadhatatlan csipkebokra, és a Mária-Erzsébet magzataik által megszentelt méhének ujjongása, János és Jézus méhen belüli, születésük előtti, döntő üdvtörténeti találkozása. Mennyi csodálatos üdvtörténeti jel, amellyel Isten végtelen bölcsességével és szépségszeretetével beleszőtte az emberiség történetének világnagy, történelemhosszú hímzett égi-földi terítőjébe az üdvtörténet lángoló piros élet, örök élet fonalát és főmotívumát!

Ennek a Teremtő végtelen szentségéből és végtelen fantáziájából megszőtt üdvtörténetnek a lelki szálai a felismerés derengő hajnalfényében, ahogyan ezt az éjszakát meg lehet tapasztalni Skandináviában, Baltikumban, ott fénylik két drága Ige, amit az idei Losungban olvashatunk. Az ószövetségi Ige ekként: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet” (Péld 3,5-6). Keresztelő János valóban átélte Isten örök mosolyát, ami arcát-szívét, egész valóját betöltötte, ezért fogalmazott így: „Ez az örömöm lett teljessé. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem… aki a mennyből jön, az felette van mindenkinek” (Ján 3,29kk).

Személyes és családi örömemlékek

Amikor jó 23 éve két icur-picur leánygyermekünkkel az észtországi Munkácsi Mihály Magyar Kultúregyesület és a tallinni, tartui magyar református közösség meghívására először jártunk a Baltikumban, majd Szent Iván éjszakájára finn egyházi rádiós testvéreink invitálására áthajóztunk a csend és a vizek országába, valami átderengett a lelkünkön a szentség és az Isten öröme kozmikus áradásából, végtelenségéből. Az évekre tervezett baltikumi német-magyar református misszió imádságos reménysugarával a szívünkben indultunk útra. Feledhetetlen testéri találkozásokkal, nehézségeken átsegítő testvérimákkal kísérve, az akkor dúló balkáni háború családunk révén is érintett tapasztalatával. Így: Isten rajtad végtelen könny, mégis az Ő ígéreteinek eltökéltségével. És azon az Evangéliumi Rádió finn központjában eltöltött Szent Iván-éjszakán – mint annyi esetében életünk közel nyolc évtizedének – együtt volt a könny és a mosoly. A derű, amikor éjjel derekán kislányaink szinte visongó örömmel rohantak ki a világos játszótérre, és rácsodálkoztak a gyermekkímélő gumi- és fajátékokra, csúszdákra, hintákra, hatalmas ember- és állatfigurákra. És kérdésükkel: Apuci, most odahaza éjszaka van? Az igenlő válaszhoz még egy missziós mondatot is odatettünk: De ahol Isten van, ott éjjel is világos van. Ekkor talán egy életre megértették Szent Iván, Keresztelő János éjszakájának, és napjának az értelmét.

Ott, a messzi Észak égig és szívig érő csendes éjszakájában a szülői ének így vonta üzenetfénybe a gyermekkacagást a régi debreceni református énekkel: „Krisztus, ki vagy nap és világ/Minket sötétségben ne hagyj!/Igaz világosság te vagy! Kárhozatra mennünk ne hagyj!”. S hogy hálánkat is kifejezzük a finn földért, tiszta levegőért és tiszta lelkekért, azon az éjszakán, s napokon át dúdoltuk a skandináv egyházi éneket: „Jézus, te égi szép, tündöklő fényű név,/Legszentebb itt alant a föld színén!/Benned van irgalom,/Terólad zeng dalom,/Erőd magasztalom,/Ragyogj felém!// Elhagynak emberek,/Mit árt, ha Ő veled?/Töröld le könnyedet,/Jézus szeret!// Tisztíts meg teljesen, szentelj meg, hadd legyen/Fényedből fénysugár az életem…”. Krisztus-fényű Szent Iván-éjszakák kísérjék az emlékezőket!

Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma