Volt úgy, hogy egy-egy fogalom bizonyos tulajdonságai következtében új értelmet kapott. Ilyen például a hegylánc, a toll – gondolom, ezt magyarázni nem szükséges. Végül ez nyelvünk gazdagságának egyik forrása. Ám jelenünk álforradalmi változásai e téren olyan „gazdagodást” hoztak, ami már nehezen követhető.

Ha a számítógép képernyőjét asztalnak nevezik, az még hagyján. Ám ha a demokráciáról mondanak mindenféle szépet, s aztán kiderül, e fogalom (és egyéb frekventált fogalmak) alatt pont a fonákját értik, az már több, mint zavaró. Jogállamiságról is szónokolnak, ám e jogot (tehát a lehetőséget) kötelességként értelmezik.

Az is megtörténik, hogy olyan fogalmakat ragoznak, amelyekről halvány gőzük sincs, mit jelentenek, és eleve fordítva értik.

Ilyen a szabadság– ez ugyanis egyesek szerint kizárólag akkor van, ha az történik, ami nekik megfelel. Hiába van másnak eltérő véleménye, ha nem egyezik a fősodor véleményével, akkor az biztosan helytelen, sőt veszélyes.

Ilyenkor vehetjük észre, hogy minden fordítva is értelmezhető. Nem olyan szokatlan ez: mindig a háború győztesének (a hatalomnak, az erősebb kutyának) van igaza, annak az interpretációja érvényes, törvényes, egyedül igaz, stb.

Akad, aki még emlékszik (s nem árt, ha tényleg emlékszik, s ezen emléket azoknak is továbbítja, akik közvetlenül nem élték meg), hogy a szocializmus sikertelen építésének boldog idejében valami összeröffenésnek úgy adtak nagyobb súlyt, hogy az elején elénekelték a Munka dalát, a végén pedig az Internacionálét. Az emlékezés fölfrissítése céljából tessék elolvasni, hogyan is volt:

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.

A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had indulj velünk!
A föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.

Arról van itt szó, hogy a nincstelen legszegényebbeket szólítja meg a kommunista ideológia avégett, hogy lázadjanak föl. Azt mondják, a vezér a proletár (pedig nem, hanem az egyetlen boldogító kommunista párt főkolomposa), úgy is mondhatnánk, hogy a lumpenproletár (s nem nagyon téved, aki ezalatt a csőcseléket érti), a rendbontásra, zúzásra-törésre kész és „ismeretlen” forrásból fizetett réteg, amelynek kétkezi munkája esetleg van, szakmája, egyéb műveltsége viszont nincs – szóval kommunista fölfogásban épp ezért ő a vezető, az egyedül boldogító jövő harcosa.

Miként azt Marx elvtársék megfogalmazták (világ proletárjai egyesüljetek!), a győzelem már itt vár a kapu előtt, ám ha csinálunk egy kis fölfordulást (kirakatbetörést, autógyújtogatást, elfoglaljuk a téli palotát, hasonlót), azaz sarkából döntjük ki a világot, azon nyomban itt a boldogság, maga az éden, s mi leszünk a nagyfőnökök: a semmiből minden leszünk.

Aki nem olvasta Anatole France Angyalok lázadása című regényét (az tegye meg haladéktalanul, rém tanulságos), annak röviden fölvázolom: Az angyalok megunják istenük nyomasztó uralmát, s egy jobb világ megteremtésének a víziója által vezérelve le akarják taszítani trónjáról. Ám a vezérük álmot lát, miszerint győz a forradalom, de az égvilágon nem változik semmi, minden marad a régiben, csak egy kis személycsere történik. (Hasonló intelem G. Orwelltől is származik, lásd Állatfarm című könyvét.)

Az Internacionálé bajnokai ezt nem így látták, szerintük a párt által irányított proletár összefogás győzedelmesen megváltoztatja a világot, s az lesz az utolsó (osztály)háború, mivel Marx elvtársék értelmezése szerint az egész világ egy nemzetközi globalista világ lesz, tej, méz és kolbász terem a fákon, és immár (kötelezően) mindenki boldog lesz.

Szóval ezt ígérték a kommunisták.

Azaz még mindig ezt ígérik, csak most mások az álruhák, és persze a divat is más lett egy kicsit, menő lett például a lyukas farmer.

Az viszont maradt, hogy a mindennapi választópolgár fejébe azt tölcsérezik, tulajdonképpen szegény ördög ő, s a vesztébe rohan, ha nem a globalisták egyedül üdvözítő tanácsait követi, sőt a templom egere is lehetne, ha még hinnének az ördögben és a templomban, de helyettük inkább a nekik nem tetsző politikusok nevét használják, s hogy nyomatékot is adjanak föllebbezhetetlen véleményüknek, lehetőleg alpári módon teszik azt (a kocsmában kocsmastílusban, ugye).

Az is maradt, hogy a földet sarkából igyekeznek kidönteni, Európában ez különösen sikeres művelet, föltűnően hasonlít a Római Birodalom végnapjaihoz.

Ma már nem csak zöldőrületről van szó (a természet védelmében atomerőművet lezárni, helyette a szükséges energiát barnaszénégetéssel gyártani stb.), itt már az is a világot kívánja fölforgatni (természetesen erőszakkal, háborúval), aki egyébként – bár nem tudni, miért – kereszténynek mondja magát. Ez is a fogalmak átértelmezésének egyik példája, hiszen a fogalmak látványosan összekuszálódtak, evégett az ötödik parancsolatot – ne ölj! – nyilván felebaráti szeretetként értelmezik.

Az, hogy semmik vagyunk, azok szerint, akik ezt így értelmezik, az sem új. És az sem, hogy úgy vélik, minden lesznek, mert itt-ott csurran-csöppen a pénzcsapon ülő döntéshozóktól. Ez nem összeesküvés-elmélet, se nem hoax, hanem immár alig rejtegetett, alig titkolt tény. S ezek azok, akik azon dolgoznak, hogy tényleg nemzetközi (= globális) legyen a világ, amelyet majd egy, esetleg két vagy három (lásd George Orwell 1984 című regényét) hatalom osztja föl egymás között, amely látszatra veszekszik ugyan, ám egyetértésben kotorászik a zsebünkben, s immár a lelkünkben is.

Sükösd Mihály Orwell 1989-ben kiadott 1984 című regényének utószavában találóan idézte József Attila Világosítsd föl című versének két sorát: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét –”. Bár Sükösd akkor aligha sejthette, mivé lesz a világ bő harminc év múltán.

Ha mindezt tekintetbe vesszük, irónia nélkül elmondhatjuk: az Internacionálé mondanivalója máig érvényes, szépen és hűségesen összefoglalja emberi mivoltunk gyarlóságait – bár ez talán túl elnéző fogalmazás.

A nagyfőnökök a jusztokráciával (bírói túlhatalommal) élnek vissza, az emberiség pedig erőszakról álmodozik, mivel problémái javát erőszakkal véli megoldani, pedig egyre a rövidebbet húzza, s belerokkan. Mert belerokkan. Mindig. És nem tanul hibáiból, képtelen fölfogni, hogy az úgy nem megy: az erőszak mégis örök vágy marad.

Amióta világ a világ, nem változott ez, csak a fogalmakat értelmezik néha át. Kit érdekelnek erkölcsi kérdések, ha pénzről van szó?

Aich Péter/Felvidék.ma