Amikor megtörténik a baj, akkor mindenki a másikat okolja. Valahogy úgy, hogy nem én voltam, hanem az a másik. Én nem tehetek róla, hogy ez mégis megtörtént. A másik volt, aki rávett arra, hogy megtegyem, bár tudom, mégsem kellett volna, hiszen még figyelmeztetést is kaptam.
De a vádlott sem hagyja magát, hanem védekezik, a másikra hárítja a felelősséget. Ő a hibás. Ez talán a legkönnyebb. A másikra hárítani még a saját felelősségemet is. De, amikor senki sem akar azonosulni a hiba elkövetésével, elkezdődik a körbemutogatás. Így volt ez a teremtés hajnalán is, amikor Isten megteremtette az első emberpárt. Szinte mindenben szabad utat kaptak, csupán egy tilalom létezett az ember számára: az éden közepén lévő fa, amelynek gyümölcséből nem ehettek. Az ember kiváncsiságát viszont éppen a tiltott dolgok csigázzák fel a legjobban. Miért is ne? Vajon mi rejlik a tiltás mögött? S a kíváncsi embernek elég, ha valaki megpróbálja bagatelizálni a tilalmat, sőt úgy állítja be, hogy ugyan semmiség. Isten majd úgy is megbocsát, hiszen ez a dolga. Nos, az első emberpár kiváncsiságának eredményeképpen kemény munkával kell biztosítanunk a megélhetését, sőt, meg is kell halnunk, de ennek ellenére ott van a bocsánatkérés és az Istenhez való megtérés lehetősége is. Az élet gyötrelmes, tele van küldelmekkel, betegségekkel, halállal. S mindez az első emberpár engedetlensége miatt. Talán fel is róhatjuk nekik, hogy mit tettek az utánuk következő nemzedékkel, akik örökölték tőlük a bűnre való hajlamot. De ha történetesen mi lettünk volna ott az emberiség hajnalán, akkor hogyan döntöttünk volna? Engedtünk volna-e a kígyó bűnre csábító szavainak vagy képesek lettünk volna álljt parancsolni a kísértésnek? Valószínűleg mi is ugyanúgy elbuktunk volna. Mint ahogyan ma is sokszor elbukunk bűnös hajlamunk miatt. De Isten megmutatta ebből a kiutat is, hiszen az ember minden gyarlósága ellenére szereti az embert, amelyet az ő képmására alkotott. Erről olvasható az továbbiakban Domonkos Erika kassai lelkipásztor gondolatai.
1 Mózes 3, 1-10
A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcsébõl ehetünk; De annak a fának gyümölcsébõl, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg; Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre, s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcsébõl és evék, és ada vele levõ férjének is, és az is evék. És megnyilatkozának mindkettõjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötõket csinálának magoknak. És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hûvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtõzék az ember és az õ felesége az Úr Isten elõl a kert fái között. Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy? És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém. És monda Õ: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytõl tiltottalak, hogy arról ne egyél? És monda az ember: Az asszony, a kit mellém adtál vala, õ ada nékem arról a fáról, úgy evém. És monda az úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém. És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az õ magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod. Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselõsséged fájdalmait, fájdalommal szûlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, õ pedig uralkodik te rajtad. Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettõl arról a fáról, a melyrõl azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belõle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezõnek fûvét. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz. Nevezte vala pedig Ádám az õ feleségét Évának, mivelhogy õ lett anyja minden élõnek. És csinála az Úr Isten Ádámnak és az õ feleségének bõr ruhákat, és felöltözteté õket. És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közûlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: Kiküldé õt az Úr Isten az Éden kertjébõl, hogy mívelje a földet, a melybõl vétetett vala. És kiûzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felõl a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy õrizzék az élet fájának útját.
Kedves testvéreim az Úr Jézus Kristusban!
A Biblia legismertebb történetei közé tartozik a bűneset. Hittan óráinkon mindnyájan foglalkoztunk Ádámmal és Évával – gyermekkorunk óta ismerjük az első emberpárt. Akkor még csak a történet érdekelt minket, csak arra özpontosítottunk, ki mit tett, és nem volt sem lehetőségünk, sem képességünk megérteni a megértett események összefüggéseit, előzményeit, sem ezeknek következményeit. Még kevésbé tudtuk magunkra alkalmazni a bűneset történetének tanúlságát. E-mai alkalommal próbáljuk figyelemmel kísérni, milyen kihatással van a bűneset Istennel való kapcsolatunkra.
„Ezért rejtőztem el.“ Mondja alapígénk egy része.
– Miért rejtőzött el az első emberpár Isten elől?
– Hol van az ember, hová rejtőzött el és hová rejtőzködik ma is teremtő Istene elől?
– Mit tesz Isten a rejtőzködő emberrel?
Ezek a kérdések vezethetnek ma minket az Íge megértésének útján.
Miért kellett az embernek elrejtőznie Istene elől, amikor mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy Isten az embert jónak és igaznak teremtette. Az ember Isten beszélőtársa volt, neki rendelt alá Isten mindent, amit teremtett – az ember úrrá lehetett minden fölött. De képtelen volt élni ezekkel a kiváltságaival. Inkább engedett a kísértő csábításainak, aki azt ígérte neki, hogy olyan lesz, mint Isten, és kétségbevonta Isten szeretetét. Hiszen azt akarja bebeszélni Évának, hogy egy fáról sem ehetnek. Hát ilyen irgalmatlan a ti Istenetek! Megteremtette a fákat, de az emberek nem élvezhetik azok gyümölcsét. Éva nem javítja ki a kígyót, hanem hozzátesz még valamit az Isten szavához, elferdíti azt: „Nem ehetjük, sőt nem is illethetjük e-fának gyümölcseit.“ Nem vette komolyan Isten ígéjét. Nem az ígét tartotta a legfőbb autoritásnak, a legnagyobb tekintélynek saját életére nézve. Ezért tudta kibővíteni, ezért mert hozzátenni valamit. Miért rejtőztek tehát el? Azért, mert elveszítették a legszorosabb kapcsolatot Istennel,amelyet Ő Ígéje által kínál, és egy más hatalomnak, tekintélynek rendelték alá magukat. Éva meghajolt a kígyó előtt és így kiszorította Istent szívéből. Meghajolt előtte, engedett neki és ez által a kígyó kétségbe vonta Éva szívében az Isten szeretetébe vetett bizalmat. „Ha esztek erről a fáról, olyanok lesztek mint Isten.“ Micsoda előny! És ettől a lehetőségtől akarja őket megfosztani Isten?! Hogyan bízhatnának hát Benne?
A bizalom elvesztése mellett az elrejtőzés másik okát Ádám fejtette ki: „Megijedtem.“ Mivel megrendűlt a szeretetbe vetett bizalom, szükségszerűen erőt vesz az ember szívén a félelem. Ha ismerte volna Ádám Isten szeretetét, nem félhetett volna, mert a szeretet kiűzi a félelmet.
Elrejtőzésüknek harmadik oka pedig a mezítelenség volt. Az első ember, miután evett a fának gyümölcséből, rájött, hogy mezítelen. Így jön rá előbb-utóbb minden ember arra, hogy Isten előtt „mezítelenűl“ áll, előle nem rejthet el semmit. Isten előtt nem lehetnek titkaink. Ő mindent lát, mindenről tud. Ez azonban nem kell, hogy félelmet idézzen elő szívünkben, hanem inkább az Istenhez való megtérést és a Hozzá való szorosabb ragaszkodást. De amíg az ember lelkiismeretét bűn terheli, amíg a kígyó, a sátán képes megrendíteni szívünkben az Ő szeretetébe vetett bizalmat, addig nem merünk közeledni Hozzá, addig csak eltaszítjuk magunkat Tőle, kitaszítjuk magunkat az Istennel való közösségből.
Második kérdésünk az volt: Hová rejtőzött el az ember Isten elől? Olyan helyre, amelyről azt gondolta, hogy ott Isten semmiképpen nem találja meg őt, még csak meg sem látja. A bokrok áttekinthetetlenek, oda Isten bisztosan nem megy be, nem néz be. Nincs új a nap alatt. Így próbálunk elrejtőzni mi is Isten elől. Mi, mai Ádámok és Évák. Beburkoljuk magunkat munkával, beletemetkezünk kedvteléseinkbe, vagy kiépítünk magunk körűl egy olyan falat, amely mögé nem engedünk be senkit, még Istent sem. Könnyű reggeltől estig munkával foglalkozni, hogy utána már sem erőnk, sem időnk ne maradjon az imádságra, bűnvallásra, az önvizsgálatra, Ígeolvasásról inkább nem is szólok. Megteszünk mindent, hogy ne kelljen szembesűlnünk az Ígével, Isten leleplező szavával. Vagy szórakozásunkkal, kedvteléseinkkel törődünk és annyira belemerülünk saját kedvteléseinkbe, hogy nem tudunk, nem akarunk, nincs már erőnk időt találni arra, hogy Isten Ígéjének tükrébe nézzünk, hogy szembetaláljuk magunkat az Ő kijelentésével. Vagy esetleg nem engedünk a közelünkbe senkit, aki Isten igazságát hirdetné nekünk. Őnmagunkban élünk, senkihez sem vagyunk őszinték, hogy senki se legyen őszinte hozzánk, ne hogy rávilágítson egy-egy rosz tulajdonságunkra, bűnünkre.
És mit tesz Isten a rejtőzködő emberrel? Úgy hagyja, hadd küszködjön önmagával, hadd roskadjon össze a munka terhe alatt, hadd maradjon ott, a kertben, a bokrok között – mezítelensége miatt szégyenkezve? Semmiképpen nem. „Isten kiáltott az embernek: Hol vagy?“ Hol vagy, ember? Hol vagy te, akit én saját képemre, társammá, uralkodásra teremtettelek? Hol vagy? Miért rejtőztél el előlem? Az egész kertet neked adtam, miért bujdosol a bokrok között? Egy biztos helyet adtam neked ezen a földön. Miért nem vagy ott, ahová teremtettelek? Hol vagy, ember? Hol vagyunk mi? Minket sem a bokrok közé teremtett Isten, nem saját falaink mögé, nem is azért, hogy a munka terhe alatt roskadozzunk, azért sem, hogy újabb és újabb szórakozásokat gondoljunk ki magunknak. Minket is Isten a saját képére, társaivá, uralkodásra teremtett. Hol vagyunk? Nekünk is biztos helyet adott ezen a földön. Miért rejtőzünk el előle? Miért nem állunk saját helyünkön? Mi az, ami nem engedi, hogy társai, őszinte társai lehessünk Istennek? Gőgünk? Bűnünk? – Hol vagy, ember? Isten utánad jön, Ő keres, csak add magad megtalálni.
Amikor Isten megtalálta Ádámot és Évát, nem takargatta a bűnt. Kérdezett, bűnvallásra akarta rábírni Ádámot. Ő nemcsak keres, nemcsak megtalál, hanem meg akar békéltetni önmagával. Ez azonban csak az őszinte bűnbánat és bűnvallás által lehetséges. De erre az ember sokszor képtelen. „Az asszony adta nekem a gyümölcsöt.“ Nem én, a másik. Az, akit mellém adtál. Ádám tehát Istent és Évát teszi felelőssé bűnbeeséséért. És ezt teszük mi is. Nem én, hanem ő. Én nem tettem volna, de ő rávett. A bűn mindíg társat keres, hogy legyen kire hárítani a felelőséget.
Isten tisztán látja mindnyájuknak a bűnét és bünteti is. Mindnyájuk számára volt büntető szava, de mindnyájuk számára volt ígérete is. Isten tisztán látja a mi bűneinket is. Megláttatja ezeket velünk, de rámutat arra a lehetőségre is, hogy a mi korunkban, az Újszövetségi korban már nem a harag napját, nem a büntetés idejét éljük, hanem a kegyelem esztendejének lehetünk részesei, ha elfogadjuk az asszony Magvát, Aki megsemmisítette a kígyót.
Adja Isten, hogy legyen időnk megállni és elgondolkozni. Ne engedje, hogy elrejtőzzünk előle, keressen, találjon meg, mutasson rá bűneinkre és erősítse szívünket a bűnbocsánat örömével. Ámen.
Felvidék Ma, sk
