„Resurrectio Domini, spes nostra – az Úr föltámadása a mi reménységünk” (Sermo 261,1). Az alábbiakban XVI. Benedek pápahúsvéti üzenetét osztjuk meg olvasóinkkal.
Kedves Testvéreim Rómában és a földkerekségen!
Szent Ágoston szavaival fogalmazom meg Mindannyiotoknak szívből jövő húsvéti jókívánságaimat: „Resurrectio Domini, spes nostra – az Úr föltámadása a mi reménységünk” (Sermo 261,1). A nagy püspök ezzel a megállapítással tanította híveit arra, hogy Jézus értünk támadt föl, akik halálra szántak voltunk, nehogy elpusztuljunk. Arra utalt, hogy a halállal az élet teljesen véget ért; Krisztus azért támadt föl, hogy reménységet adjon nekünk (vö. uo).
Tényleg, az emberi egzisztenciát érintő legizgatóbb kérdések egyike éppen ez: mi van a halál után? Erre a talányra a mai ünnep azt a választ kínálja számunkra, hogy a halál nem az utolsó szó, mivel végül az Élet győzedelmeskedik. Ez a bizonyosságunk nem egyszerűen emberi érvelésen alapul, hanem egy történelmi tény ad alapot a hitünknek: Jézus Krisztus, akit keresztre feszítettek és eltemettek, dicsőséges testével támadt fel. Jézus azért támadt föl, hogy nekünk, benne hívőknek örök életük legyen. Ez a hír áll az evangéliumi üzenet középpontjában. Ezt hirdeti erőteljesen Szent Pál: „Ha Krisztus nem támadt föl, akkor üres a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is”. S hozzáteszi: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, akkor nyomorultabbak vagyunk minden más embernél” (1Kor 15,14.19). Húsvét hajnalától a reménység új tavaszába öltözik a világ. Ettől a naptól kezdve már megkezdődött a mi föltámadásunk, mert a Húsvét nem egyszerűen egy történelmi pillanatot jelent, hanem egy új állapot elérkezése: Jézus nem azért támadt föl, hogy emléke élő maradjon tanítványai szívében, hanem azért, hogy ő maga éljen bennünk és benne máris élvezni tudjuk az örök élet örömének ízét.
A föltámadás tehát nem egy elmélet, hanem olyan történelmi valóság, amelyet az ember Jézus Krisztus a saját „pászkáján”, a saját „átmenetén” keresztül nyilvánított ki, ő, aki „új utat” nyitott a föld és a menny között (vö. Zsid 10,20). Nem egy mítosz, vagy egy álom, nem is látomás, vagy utópia, nem mese, hanem egyedi és megismételhetetlen esemény: a názáreti Jézus, Mária fia, akit Nagypéntek alkonyán levettek a keresztről és eltemettek, győzedelmesen hagyta el a sírt. Valóban, a szombatot követő első nap hajnalán Péter és János üresen találták a sírját. Magdolna és a többi asszony találkoztak a föltámadt Jézussal; felismerte őt a két emmauszi tanítvány is, amikor megtörte a kenyeret. A Föltámadott megjelent az utolsó vacsora termében este az apostoloknak és még sok más tanítványnak Galileában.
Az Úr föltámadásának örömhíre bevilágítja a világ azon sötét vidékeit, ahol élünk. Hadd utaljak különösképpen a materializmusra és a nihilizmusra, arra a világlátásra, amely nem tud fölülemelkedni azon, ami tapasztalatilag megállapítható, és reménytelenül menekül a semmi érzületébe, mintha az lenne az emberi egzisztencia végső kikötője. Tény, hogy ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor az „üresség” keveredett volna fölénk. Ha elvetjük Krisztust és az ő föltámadását, akkor nincs hely az ember számára, és összes reménye illúzió marad. Ám éppen ma, amikor az Úr föltámadásának jó híre erőteljesen árad szét, ez a válasz a kétkedők panaszkodó kérdésére, amelyet a Prédikátor könyve is kifejez: „Van valami, amire azt mondhatnánk: Íme, ez egy új dolog?” (1,10) Igen, ezt válaszoljuk: Húsvét hajnalán minden megújult. „Mors et vita / duello conflixere mirando: dux vitae mortuus / regnat vivus – Benne élet és halál csodás nagy párharcra száll: / élet Ura a sírból felkél, és győztesen él”. Ez az újdonság! Olyan új dolog, amely egzisztenciát cserél abban, aki befogadja, ahogy a szentekben történik. Például Szent Pállal is megtörtént.
A Szent Pál-évvel kapcsolatban sokszorosan volt alkalmunk a nagy Apostol tapasztalatáról elmélkednünk. A tarzuszi Pál, a keresztények kérlelhetetlen üldözője a damaszkuszi úton találkozott a föltámadt Krisztussal, aki „meghódította” őt. A többit már tudjuk. Az történt Pálban, amelyről később a korintusi keresztényeknek írta: „Aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme újak keletkeztek” (2Kor 5,17). Tekintsünk arra a nagy hithirdetőre, aki apostoli működése merész lelkesedésével vitte el az Evangéliumot az akkori világ annyi népének. Tanítása és példája arra ösztönöz minket, hogy keressük az Úr Jézust. Bátorít minket, hogy bízzuk rá magunkat, mert a semmi érzülete, amely meg akarja mérgezni az emberiséget, megsemmisült a világosság és a reménység által, ami a föltámadásból árad. Immár igazak és valósak a Zsoltár szavai: „neked nem sötét a sötétség, s az éj, mint a nappal, oly világos előtted” (139/138,12). Nem a semmi az, ami körülvesz mindent, hanem Isten szerető jelenléte. Pontosan magának a halálnak az uralmát szabadította fel, hogy az „alvilágba” is elérkezzék az élet Igéje, a Szentlélek leheletéből küldve (8. v).
Igaz ugyan, hogy a halálnak nincs többé hatalma az emberen és a világon, mégis annyi, túl sok jele marad régi uralmának. Ha Húsvét által Krisztus kitépte a rossz gyökerét, szüksége van férfiakra és nőkre, akik minden időben és mindenütt segítsenek neki győzelmét bizonyítani ugyanazokkal a fegyverekkel: a jog és az igazság, az irgalmasság, a megbocsátás és a szeretet fegyvereivel. Ez az az üzenet, amelyet legutolsó apostoli utam alkalmából el akartam vinni Kamerunba, Angolába és az egész afrikai kontinensre, ahol nagy lelkesedéssel és a meghallgatásra készen fogadtak. Afrika valóban mérhetetlen módon szenved a kegyetlen és véget nem érő – gyakran elfelejtett – konfliktusoktól, amelyek szétszaggatnak, és vérbe borítanak különféle nemzeteket, növekvő számban teszik fiait és lányait az éhség, a szegénység és a betegség martalékává. Erővel ismétlem majd meg ugyanezt az üzenetet a Szentföldön, ahová örömmel utazom pár hét múlva. A nehéz, de elmaradhatatlan kiengesztelődés, amely előfeltétele a közös biztonságos jövőnek és a békés egymás mellett élésnek, nem válhat valósággá csak a megújított, kitartó és őszinte erőfeszítések gyümölcseként, az izraeli-palesztín konfliktusban történő kiegyezésében. A Szentföldről azután kiszélesedik a tekintet a szomszédos országok felé: a Közel Keletre és az egész világra. Abban az időben, amikor globális méreteket ölt a kenyérhiány, a pénzügyi zűrzavar, régi és új szegénység, az aggasztó klímaváltozások, az erőszak és a nélkülözés, amely sokakat arra kényszerít, hogy hagyják el saját földjüket és keressenek egy kevésbé bizonytalan túlélést; a mindig fenyegető terrorizmus, a növekvő félelem a bizonytalan holnap miatt, – szükséges az, hogy újra fölfedezzük lehető kilátásainkat, és visszaszerezzük reménységünket. Senki se vonulhat vissza ebben a békés küzdelemben, amelyet Krisztus Húsvétja kezdeményezett, amelyben – ismétlem – férfiakat és nőket keres, aki segítsenek neki győzelmét bizonyítani ugyanazokkal a fegyverekkel: a joggal és az igazsággal, az irgalmassággal, a megbocsátással és a szeretettel.
„Az Úr föltámadása a mi reménységünk!” Ezt hirdeti az Egyház ma örömmel: hirdeti a reménységet, amelyet Isten állandóvá és legyőzhetetlenné tett, amikor Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból. Kommunikálja a reménységet, amelyet az Egyház ad a szívekbe. Mindenkivel meg akarja osztani, mindenütt, különösképpen ott, ahol a keresztények hitük és az igazságosság meg a béke melletti elkötelezettségük miatt üldözést szenvednek. Hívja a reménységet, amely képes arra, hogy bátorságot ébresszen a jóra, akkor is, és mindenekfelett, amikor fáradságba kerül. Ma az Egyház arról a „napról énekel, amelyet az Úr szerzett nekünk” és örömre szólít. Ma az Egyház imádkozik, segítségül hívja Szűz Máriát, a reménység csillagát, hogy vezesse az emberiséget az üdvösség biztos partja felé, amely Krisztus szíve, a Húsvéti áldozat, a Bárány, aki „megváltotta a világot”, az Ártatlan, „aki kiengesztelt minket, bűnösöket az Atyával”. Neki, a győztes Királynak, Neki a keresztre feszítettnek és föltámadottnak, Neki kiáltsunk alleluját!
Felvidék Ma, Pákozdi István
