1941. június 26-án, csütörtökön néhány perccel 1 óra előtt három kétmotoros, egyfedelű, felségjel nélküli bombázó repülőgép (ebben az összes szemtanú megegyezik!) jelent meg Kassa fölött, délkeleti irányból érkezve a célterület fölé.
Az idő derült volt, a kora nyári déli órákban az utcákon élénk fogalom volt tapasztalható. Már az első rárepülésnél a Szent Erzsébet-székesegyház fölött kioldották a bombákat, melyek a város nyugati részére hullottak szabálytalan V-alakban. Majd egy balforduló után kelet-délkeleti irányban távoztak. Csak a becsapódó bombák sorozatos döreje rázta meg a várost, ám két perc sem telt el és a támadó gépek eltűntek a láthatáron. Motorjuk hangja elütött a megszokottól. A gépek összesen harminc százkilós bombát hoztak, melyek közül egy bennragadt a bombaszekrényben. A lehullott 29 közül egy nem robbant föl. (Ezt a bombát a következő napon hatástalanították, vagyis felrobbantották. Ez ilyen esetekben mindenütt szokásos eljárás. A Kassán, valamikor a 80-as években elhunyt Takács József tűzszerész nem volt hajlandó a bombákról nyilatkozni. Félt. Sokatmondó viselkedés! A hatástalanítás dilettáns mende-mondák tárgya lett. Úgymond azért kellett felrobbantani, hogy ne maradjon bizonyíték.) A gépek típusát senki sem ismerte föl egyértelműen. Ez a hiányosság abból is adódott, hogy a magyar katonáknak nem tanították az ellenséges repülőgépek típusait.
Az „eredmény” 32 halálos, 50 súlyos és 220 könnyű sérülés egy békés városban, hogy a tetemes anyagi károkról ne is essék szó. Ezeket egy millió pengőre becsülték. (Ez hozzávetőlegesen 9 millió euró). A főpostát négy találat érte. A felháborodás és döbbenet hatalmas volt.
A hivatalos álláspont szerint szovjet gépek bombázták Kassát, hiszen cirillbetűs feliratú bombarepeszeket találtak a helyszínen. (Később a tendenciózus kutatás azt állítottak, hogy a repeszeket később szállították a helyszínre.) Az egyik tudósítás szerint, amikor a magyar hadsereg megindult megtorolni a támadást, olyan információk kerültek napvilágra, melyek szerint egy cseh származású szovjet pilóta, a 45 éves (repülősnél ez matuzsálemi kornak számít!) Ondřej Andrle bombázta volna Kassát, aki korábban a főpostán dolgozott (Felvidéki Ujság 1942. június 26.). Sajnos ennek a személynek az életútjával senki sem foglalkozott, így nem tudunk róla azóta sem semmit. A szovjet támadást viszont sokan – csak azért, mert ez volt a hivatalos állásfoglalás -, nem fogadták el és a nácikra gyanakodtak. Voltak, akik az iglói repülőtérről felszálló szlovák gépekről regéltek. 1945 előtt nem volt rá lehetőség, hogy elfogulatlanul vizsgálja meg bárki is ezt a kérdést. A második világháború után egészen 1989-ig még kisebb volt az esély, hogy tárgyilagos válasz születhessen. A magyar publicisztika, de a memoárirodalom, vagy a szoc-reál regények is, mind azt sulykolták, hogy náci provokációról volt szó, melyhez a magyar hadsereg is asszisztált. A nyugati emigráció szabadon foglalkozhatott a kérdéssel, de kutatásaik nem juthattak el a vasfüggönyön át és a kommunista bértollnokokat és történetírást nem befolyásolták.
Borsányi Julián (1903, Máramarossziget-1992, München) volt az a személy, aki nyugaton kényszerből foglalkozni kezdett e kérdéssel. A kommunista történetírás az ő nyakába kívánta varrni a támadás megszervezését. 1961-ben két újságíró, Pintér István és Szabó László kiadott németül és angolul egy pamfletet (Ránki György akadémikus megállapítása; Unbestrafte Kriegsverbrecher /Büntetlen háborús bűnösök/, Criminals at large /Bűnözők nagyban/, mindkettő Pannonia Kiadó), Ez a munka azután magyarul is megjelent (A hóhérok nyilatkoznak, Kossuth, Bp. 1962). Ugyanis Borsányi a Szabad Európa Rádió műsorszerkesztőjeként (1951-69) Bell ezredes néven katonapolitikai, elméleti kérdések kommentálásával foglalkozott és nyilván a kommunista államhatalom úgy látta jónak, ha őt és rajta keresztül ezt a rádióállomást ilyen módon lejáratják.
A szlovák történetírás alig foglalkozik a kérdéssel, ám a publicisztika kritikátlanul a magyarországi kommunista szerzők kutatásait veszi át. Marad a náci támadás magyar segédlettel. Elég csak egy cikkre utalnunk, mely az egyik hírhedt napilapban jelent meg. Szalagcíme önmagáért beszél: Magyarországon követelik Bárdossy László rehabilitálását, aki parancsot adott Kassa bombázására (Milan Stehlík: Z vraha mučeník? /Gyilkosból vértanú?/ Slovenská republika 1999. november 19., 7. old.).
Személyes érintettség okán, Borsányi évekig tartó kutatást, széleskörű levelezést folytatott és eredményeit németül, majd magyarul is közreadta (Das Raetsel des Bombenangriffs auf Kaschau, Verlag Dr. Dr. Rudolf Trofenik, München 1978; A magyar tragédia kassai nyitánya, Molnár-nyomda, München 1985).
Annyiban volt kedvezőbb helyzetben, hogy a kassai bombázással valóban kapcsolatba jutott, mert 1935-ben az Országos Légvédelmi Parancsnokságoz osztották be. Ebben a minőségben utazott a támadás után Kassára, hogy ellenőrizze és értékelje a légvédelem tevékenységét a városban. Akkor természetesen nem foglalkozott azzal a kérdéssel, vajon ki bombázhatott, hiszen nem ez volt a feladata.
A háború utáni kommunista magyar történetírás ezt tendenciózusan és rosszindulatúan magyarázta olymódon, hogy a magyar katonatisztek „összeszúrték a levet” a nácikkal és megbombáztatták egyik városukat. Bonyolította a helyzetet, hogy Krúdy Ádám repülő ezredes, a kassai repülőtér parancsnoka, a háború után a valóságtól nagyon elrugaszkodott nyilatkozatokat tett a sajtóban. Nyugati bajtársainak azt írta: „én vagyok a legdühösebb azért, amiért az újságírók, akik minden rendszerben szemetek, sok olyasmit adnak az ember szájába, amiket nem mondott, arról nem is beszélve, hogy írnak interjút anélkül, hogy beszéljenek is az emberrel.” (1972. február 14.) Nyilvánosságot kapott egy olyan levél is, melyben Krúdy Bárdossy László miniszterelnök figyelmét arra hívta föl, hogy német gépek bombázták Kassát, amelyre Bárdossy állítólagosan azt válaszolta: „Azt tanácsolom neked, hogy jó lesz hallgatni, azt a kérdés, hogy a bombázást végrehajtó gépek milyen gépek voltak, jó lesz nem feszegetni, mert ez számodra súlyos következményekkel járhat.” (Karsai Elek: A budai Sándor-palotában történt, Táncsics Kiadó, 3. kiadás, Bp. 1967, 474. old.) Krúdy később tagadta, hogy a miniszterelnök válaszolt volna neki. Ezeknek a leveleknek csak egy baja van: eredeti példányuk sohasem került elő és így azokat a legendák világába utalhatjuk. A kommunista kutatás később ezekre sohasem hivatkozott.
Ha most tehát röviden megvizsgáljuk, a németek bombáztak-e, a következőkkel kell számolnunk. A náci Németország 1941-ben katonai hatalmának csúcsán állt. Nyugat-Európát nagy fölénnyel rohanta le és természetesen mindenki úgy vélte (még az amerikai katonatisztek is), a Szovjetunióval igen gyorsan végezni fog. Ezt támasztotta alá az 1941-es finn-szovjet háború is, amelyben a finnek meg tudták védeni magukat. Ha az orosz medve nem tudta térdre kényszeríteni a finn nyulacskát, akkor a német farkas könnyedén elbánik vele! A náciknak így a magyar haderőre nem volt szüksége, hiszen az gyenge volt a trianoni békediktátum katonai korlátozásai miatt és a német Übermenschek mindenkit lenéztek. Hitler nem számolt Magyarország hadba lépésével. Azt ebben az időszakban mereven elutasította. Sokkal inkább arra számítottak, hogy magyar élelmiszereket, gabonát, húsárut kapnak és a Wehrmacht katonái itt fogják kipihenni a háború fáradalmakat, itt fogják gyógyítani sebeiket. Kétségtelen tény, hogy a magyar politikai, ill. katonai vezetés csúcsán akadt néhány ember (Werth Henrik a vezérkar főnöke, Sztójay Döme németországi nagykövet), aki amellett lobbizott, hogy a Magyar Királyság vegyen részt a harcban, így biztosítva magának a visszacsatolt területeket. Esetleg érdemeket szerezve, akár újabb revízió felé is megnyílhat az út egy esetleges győztes háború után. De ezek a tisztek sem lettek volna hajlandók a nemrég visszatért Rákóczi városára dobni a bombákat. Egyszerűen erre nem lehetett volna lélektani okoknál fogva magyar katonát találni! Előre nem lehetett tudni, mennyi halottja lesz a támadásnak. S ez akár az éppen most felfejlődő magyar légierőnek is komoly károkat okozhatott volna, hiszen 1939-től Kassán működött a Horthy Miklós Repülőakadémia. Nem beszélve róla, ha a náci politikai vezetés nyomást gyakorolt volna a magyar kormányra, az kénytelen lett volna meghátrálni bombázás nélkül is.
A finn (június 25-től lépett a háborúba) és román (június 22-től) hadseregre viszont a Wehrmachtnak szüksége volt, hiszen az északi és déli szárnyon lekötöttek bizonyos szovjet erőket, s így azokat nem lehetett bevetni a németek ellen. A finnek és románok területileg érdekeltek voltak, hiszen korábban a Szovjetunió egyes területeiket megszállta (Karélia, Salla, Hanko- és Ribacsij-félsziget, illetve Eszak-Bukovina, Besszarábia).
A Szovjetunió elleni hadjáratban a szlovák hadsereg is részt vett (június 23-tól), remélve területi gyarapodását. Mivel a trianoni békediktátum Lengyelországnak is juttatott területeket (Árva és Szepes megyék területéből; 519 km2). Ezt a szlovák propaganda mint Szlovákia veszteségét könyvelte el és mint a náci Németország szövetségese, részt vállalt a második világháború kirobbantásában. Ezeket a területeket Szlovákiához csatolták. 1945-ben azonban vissza kellett ezeket adni Lengyelországnak.
De műszaki akadályai is voltak az ilyenfajta bombázásnak. A háború után az a változat nyert zöld utat, mely szerint a németek szereztek első világháborús cirill-betűs bombákat és azokat dobták le. (A bombák újak, korabeliek voltak!) Csak egy bombának a súlyán kívül méretei is vannak és kioldórendszere. Így egyszerűen nem lehet néhány nap alatt egy gépet biztonságosan átalakítani, hogy megfelelő bombaszekrényekbe helyezzék a száz kilós bombákat. Ugyanis ilyen kaliberű bombák hullottak a városra. Akkor csak az olasz és szovjet hadsereg rendelkezett ilyenekkel. Viszont az olasz százkilós bombák mérete teljesen elütött a szovjetekétől (karcsúbb volt, átmérője: 254 mm, a szovjeté 350 mm). Ha tehát valaki átépít egy gépet, azáltal akaratlanul megváltoztatja aerodinamikai tulajdonságait. Magyarán: nem lehetett volna tudni, hogy felszállás után rögtön nem zuhan-e le. Hiszen ezáltal egy új repülőgéptípus kialakítására került volna sor, amelyet csak hosszas tesztelés után lehetett volna használni. Ahogy dr. Ormay József egykori pilóta mondta, a bombát nem lehet úgy föltenni egy gépre, mint a dinnyét a szekérre.
Az idők folyamán felvetődött az a lehetőség is, hogy esetleg Románia (Zolcsák István felvetése; Ölvedi Ignác hadtörténész foglalkozott vele bővebben, a román támadás mellett téve le a voksot), vagy Szlovákia bombázta Kassát. Ez a két ország ugyan elvben szövetségese volt Magyarországnak, de ellensége is. Ahogy az iglói születésű Kéri Kálmán (1901-1994), egykori pozsonyi magyar katonai attasé mesélte nekem, sohasem lehetett tudni, hogy baráti, vagy ellenséges ország fővárosában ébred. Ez a két ország ellentmondásos helyzetben volt Magyarország vonatkozásában. Ha riválisuk nem vesz részt a szovjetek elleni „keresztesháborúban”, az előnyös számukra, mert akkor csak ők szereznek érdemeket és erre való hivatkozással a győztes háború végén, követelhetik a két bécsi döntés revízióját Magyarország kárára. (Erre Hitler ígéretet is tett.) A másik esetben a magyar haderő otthon marad és esetleg hátba támadhatja őket, tehát mégiscsak nem ártana, ha az részt venne a háborúban, s így hadereje gyöngülne. Képtelen lenne megtámadni őket. Komoly dilemma.
Most nézzük ismét a műszaki feltételeket. A szlovák légierőnek nem voltak olyan gépei, melyekkel ezt a támadást meg tudták volna oldani. A román hadsereg hozzájutott lengyel PZP Łoś gépekhez, melyek Lengyelország náci és szovjet lerohanása után román területre menekültek. (Ezt néhány éve a lengyelek valószínűnek tartották. Azóta nem találom az interneten ezeket az oldalakat.) A román királyi légierőnek 39 ilyen gépe volt. Ezek képesek lettek volna ezt a feladatot végrehajtani, ám akkor két újabb kérdésre kell választ találjunk. Honnan tudta a román politikai vezetés azt, hogy Magyarország nem vesz részt a háborúban és azt ilyen módon kell kikényszeríteni? Honnan szereztek a románok 1941-es gyártmányú szovjet bombákat? Tény viszont, hogy a románok a volt lengyel bombázókat már 1940-ben megkezdték átalakítani német bombázó anyag befogadására. Tehát ennek a változatnak a realitása csekély.
Nem beszélve róla, hogy az említett országok levéltárából egyetlen irat sem került elő, mely akár a német, vagy szlovák, netán román támadást akárcsak valószínűvé tehetné. Egy hitelt érdemlő tanú sem akadt, aki ezt megerősítette volna. Pedig a nácik nagyobb bűnöket is elkövettek a kassai bombázásnál. Egy ilyen akció előkészítésébe a legfelsőbb politikai és katonai köröktől kezdve legalább száz embernek tudnia kellett. Elképzelhetetlen, hogy senki sem élte volna közülük túl a világháborút és szenzáció okán, vagy pénzért, ne tette volna közzé visszaemlékezéseit. (Kivéve a kommunista országok területét, ahol erre a 90-es évekig kellett várni.)
A többi változatot nem vehetjük komolyan (pl. angliai csehszlovák repülők). Mai tudásunk alapján egy lehetőség marad. Éspedig az, hogy a Vörös Hadsereg bombázta Kassát. Ezt több körülmény is alátámasztja. A Kárpátalján fekvő rahói vasútállomáson egy vonatszerelvényt szovjet vadászgépek géppuskáztak június 26-án. Egy halálos és több sebesült maradt a helyszínen a támadás után.
Ki bombázta Kassát? – kérdezte az Élet és Irodalomban Ránki György akadémikus (1979. április 21.). A szerzőt amiatt, hogy a szovjet támadás lehetőségét is fölvetette – szovjet és csehszlovák kívánságra -, komoly dorgálásban részesítették. Az is elgondolkoztató, hogy a támadás egyéves évfordulója alkalmából emelt kassai emlékművet (alkotója Terbóts Gábor /1918-1992/), a város második világháború utáni szovjet megszállását követően nagyon gyorsan eltüntették. Ha a szovjeteknek ehhez semmi közük nem volt, akkor még propagandacélokra is kihasználták volna azt.
De akkor miért bombázták volna éppen Kassát? Erre egyelőre három magyarázatot tudunk adni. Egyszer kiderülhet az igazság, ha az egykori szovjet levéltárakból előkerülnek a bizonyítékok. Az egyik lelehetőség az, hogy amikor a náci csapatok megindultak a Szovjetunió ellen, a szovjet hadvezetés ellencsapással kísérletezett, mivel Magyarország potenciálisan ellenfél volt és nyilván a szovjetek nem tudták abban a pillanatban, támadni fog-e a németek oldalán. A másik lehetőség, hogy a gépek Eperjest vették célba, ahol a Wehrmacht híradóközpontja volt, csak tévedésből Kassa fölé értek. Ha valahonnan az Ural mellől indultak a bombázók, néhány foknyi szögeltérés a navigációnál ilyen eredményt okozhat. Eperjes központja nagyon hasonlít Kassáéra. Ovális főtér, közepén templom. Könnyen összetéveszthető célpont. A harmadik változat a legérdekesebb. Több közvetett adat szól arról, hogy a Szovjetunió is ugyanabban sántikált, mint a náci Németország. Támadásra készült, ám Hitler két héttel előzte meg Sztálint. (Viktor Szuvorov – Vlagyimíír Bogdanovics Rezun, 1978-ban Nagy-Britanniába szökött volt szovjet hírszerző – szerint, 1941. július 6-án, vasárnap indult volna el a szovjet offenzíva.) A kidolgozott támadási tervnek lehetett része Kassa megbombázása.
Azért is kell szólnunk ismételten erről a kérdésről, mert az elmúlt években számos légből kapott állítás olvasható az interneten, de más sajtóorgánumokban is. Sokan nyilvánvalóan nem veszik a fáradtságot és nem tájékozódnak a közzétett szakirodalomban. Kellemetlen meglepetés, hogy a Múlt-kor történelmi portálon ezzel kapcsolatosan az olvasható, hogy Borsányi „A kassai bombázásról írott könyvében (A magyar tragédia kassai nyitánya. München, 1985.) azt igyekszik bizonyítani, hogy szlovák pilóták bombázták Kassát, akik utána a Szovjetunióba repültek.” (http://www.mult-kor.hu/20031001_borsanyi_julian) Nos, ennek pont az ellenkezője igaz! Az említett könyvben ugyanis a következő olvasható: „Lehetett-e Tiso szlovák kormányának, vagy a szlovák légierőknek, mint olyannak, valami közük a kassai eseményekhez? Aligha. …kutatócsoportunk az eddigi adataink alapján kizárta azt a feltevést, amely szerint Kassát valamely szlovák repülőtérről felszálló és a Szovjetunióba dezertáló cseh, vagy szlovák repülők bombázták.” (i.m. 252., 254. old). És a további oldalakon részletesen cáfolja ezt a lehetőséget (i.m. 252-61.)
Tehát hetven évvel a bombatámadás óta sincs bizonyítékokkal alátámasztott válasz a támadót illetően, csak nagyon valószínűsíthető elkövető. Ezt valószínűsíti az a tény, hogy abban az időszakban, amikor Kassát támadás érte, a szovjet légierő bombázta Helsinkit, Jászvásárt (Iași), Constanţát, Brassót és Várnát. Érdekes viszont, hogy ezt a tényt a legtöbb munka, mely a második világháború kronológiájával foglalkozik, mindmáig egyszerűen mellőzi.
Néha azal érvelnek, hogy emiatt nem kellett volna Magyaországnak belépnie a második világháborúba. Ekkor még ez elkerülhető lett volna, később már nem. Várna bombázását a bolgár légierő nem torolta meg, sőt a második világháborúban Bulgária semleges maradt, mégsem kerülhette el a szovjet megszállást. Az ország egyszerűen „rossz” helyen fekündt ugyanúgy, mint Magyarország.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
