Az emberek jelentős része mára kiábrándult a tudományból. Elegük lett az egymásnak homlokegyenest ellenkezőt állító szakértőkből, a tudomány kreálta, élelmiszerként, gyógyszerként, kozmetikumként ránk zúduló mérgekből, a szőnyeg alá söpört problémákból, a hazudozásból.
Egyre többünkben merül fel a kérdés: van-e jövője a tudománynak? A mindenkori hatalmat elvtelenül kiszolgáló, jelenleg kifejezetten életellenes erőként működő elitklubok helyett létre jöhet-e az emberiség valós céljait segítő, az életet és csak az életet szolgáló társadalmi mozgalom: az új tudomány? Melyek a szabályai, mik a korlátai, milyen erkölcsökre épülhet a jövő tudománya? Lehet-e egyszerű, mindenki által érthető? Képes-e választ adni az emberiség valódi kérdéseire? Segít-e az előttünk álló nehéz idők túlélésében? Új sorozatunkban ezekre a kérdésekre keressük együtt a választ, és aki keres – talál! (GG)
Valaha saját, önálló képe volt az embernek az őt körülölelő világról, melynek középpontjában ő maga állt. A hüvelyk, a láb, a tenyér adta ennek a világnak a mértékét, így ahány ember, annyi világ létezett. Öregeink még azt vallották: „Ahol a botomat leszúrom, ott a világ közepe!” – és így is éltek. Ezeket a világokat Isten kötötte össze, amely nem bennük, nem kívülük, hanem akapcsolatokban nyilvánult meg. Tisztelték a Napot, a Holdat, Földanyánkat, a fákat, a forrásokat, az állatokat, az ősöket, a többi embert. Egységben éltek mindennel, mert mindenben a Teremtőt találták. Körben ültek a tűz körül, a szenthelyeken, első templomaikat is kör alakúra készítették, hogy a külön világok közös metszetében, a kör központjában megjelenhessen az Isten.
„Ahol a botomat leszúrom, ott a világ közepe!”
Ez az egység esett áldozatául az egységesítésnek. Egységesedtek a mértékegységek, az álmok, a gondolatok, az Isten. Az önálló világképek helyett létrejött az egységes tudomány, művészet és vallás. Az eltűnt egységélményt, a teremtményeket összekötő valódi kapcsolatokat, pótolandó elkezdtük felélni Földünket.
Mit tehetünk, hogy ne vágjuk ki azt a bizonyos utolsó fát? Mindenki kívülről várja a megváltást (jön az új kormány, a jó király, a földönkívüli technika.). Mindenki változást akar – csak neki ne kelljen megváltoznia. Ez az, ami nem fog menni. Az Élet maga a változás, ha élni akarunk, változnunk kell! Lássuk miben?
Valós szükségleteink belátása
Pár évvel ezelőtt a Gyimesekben gyűjtöttünk népi gyógyító tudást. Érintetlen természet, kristályvizű patakok, egészséges élelmiszer – és hihetetlen mennyiségű beteg ember. Napokig nem találtuk az okát, majd egy barátom figyelmeztetett: a legutolsó kalyibán is legalább két parabola antenna virít. Azok az emberek, akiket az tett boldoggá, ha egy zsákkal több pityóka termett, vagy kettőt ellett a bárány, és mindkettő megmaradt, a TV hatására elkezdtek többre vágyni. Azt sugallták nekik, hogy banán ízű tampon, elektromos orrszőrtelenítő és plazmatévé nélkül nem lehet teljes az életük. A boszorkány mesterséges álmaikért az életüket kérte cserébe.
Az ember becsülete azt diktálja, hogy csak annyit vegyen el a teremtéstől, amirevalóban szüksége van. Minden, amit birtoklunk, birtokol minket. Ha ezt megértjük végre, nem kell földalatti fekete energiák (kőolaj, kőszén), vagy akár „megújuló energiák” segítségével kielégíteni végtelen mohóságunkat. Minden teremtményt a teremtője táplál, az ő energiáiból él. Éveket szánunk életünkből felesleges kacatok megszerzésére, melyek azután elszívják életenergiánkat – hiszen mi teremtettük őket. Ezért nincs időnk barátainkra, gyermekeinkre, az életünkre. Aki változni akar, annak áldozatokat kell hoznia, ki kell dobnia a ballasztot, meg kell szabadulnia felesleges lomjaitól.
Mert a valóban szükséges dolgok alanyi jogon járnak a teremtéstől. Mindenkinek jár tápláló élelem, meleg otthon és egy közösség, melynek tagjaként hasznosan élheti életét. Ha ezek hiányoznak, mesterséges pótlásuk egyre növekvő fogyasztást okoz. Egyre többet eszünk, mert nincs tápértéke az élelemnek, egyre nagyobb házakat építünk, mert nincs meleg otthonunk, és egyre bonyolultabb műközösséget építünk (óvoda, iskola, munkahely, kórház, nyugdíj, öregek otthona.), mert nincsenek valódi közösségeink.
Erkölcs alapú Földhasználat
Valós szükségleteink felméréséhez a belső mozgató rugóinkon kéne változtatni. Ma a félelem irányítja döntéseinket: „Mit vehetek el a teremtésből?” (Hogy ne haljak éhen, hogy legyen mit ennem öregségemben, betegségemben, ha állás nélkül maradok.). De mi lenne, ha a szeretet állna döntéseink hátterében: „Mit adhatok a teremtésnek, miben segíthetem Teremtőm munkáját?” Csak a sivatagot hagyó népekről szól oktatásunk, a jó példákat még nem tanítják. Gondos gazdák, jó pásztorok népe, szkíta aranyszarvas a Kárpát-medencéből,Zöldhalompusztáról. Adok-e az élelem céljából elvett életért cserébe életlehetőséget? Adok-e meleg otthonomért cserébe meleg otthont a rám bízott élőlényeknek, legyen az családom, kiskertem, vagy akár a bennem élő sokmilliárd mikroba? Adok-e valami hasznosat a családomnak, nemzetemnek, településemnek, a Földanyának? A hagyományos tájhasználattal az ember munkája nyomán több hal termett a folyóban (ártéri gazdálkodás), több fa termett az erdőben (szálaló erdészet), több fű volt a mezőn (legelőerdők), mint természetes állapotában. Az ember ezt a többletet éscsak ezt a többletet vette el a tájtól, ezért maradt évezredeken át fenntartható gazdálkodása. Ahol ezt a mértéket elvétette, ma sivatag áll (Mezopotámia, Egyiptom, Görögország, Róma). Szégyen, hogy még ma is ezeket a civilizációkat tesszük meg példaképpé („már az ókori egyiptomiak is .”). Azokról a kultúrákról pedig hallani sem lehet, akik évezredeken keresztül gondos gazdái, jó pásztorai voltak a teremtés rájuk bízott szegletének.
A világ újraértelmezése
A gyermek születésekor nézegeti kezeit, próbálgatja testét, elkezdi felfedezni saját világát. Jó esetben ez a tudásvágy elkíséri élete végéig, egészen a halálnak nevezett nagy vizsgáig. Nagyon fontos, hogy életünk saját megtapasztalásokrólszóljon, nem idegen tapasztalatok majmolásáról, mert csak így lehet újra saját világunk. Csak így állhatunk meg nyugodt szívvel az utolsó vizsgán, ahol egyetlen egy kérdés lesz: Ki vagy? Ma csak kifelé keresgélünk, pedig belső világunk pontosan akkora, mint a külvilág. Belsőnk felfedezéséhez nem kellenek hatalmas gyorsítók, tudományos intézetek, csak csend, és belső béke. Pont azok a dolgok, melyeket elvesz tőlünk a mai világ. Mindig rohanunk, mindig idegeskedünk, mindig lóg valami a fülünkön. Pedig „ahogy fent úgy lent, ahogy kint úgy bent”. Ha egyre több ember találná meg belső békéjét, egyre kevesebb harc lenne a külső világban. A legizgalmasabb kutatás pontosan ez lenne, a két világ együttműködése. Hogy hatnak gondolataim, érzelmeim a külvilágra? Hogy érzik meg a növények, az állatok, az emberek lényemet? Hogyan tudok gondolataim segítségével másokkal beszélgetni, tárgyakat mozgatni, közvetlenül hatni a fizikai valóságra? Vajon meddig képes az ember új ismeretek befogadására, világképének teljes megváltoztatására? Meg tud-e tisztulni az őt mérgező testi-lelki-szellemi hordalékoktól? Mi lesz azokkal, akik már képtelenek a változásra? Mikor gyűlik össze a kritikus tömeg az emberiség megváltoztatására? A megváltozott emberiség képes lesz-e a Föld megmentésére?
Gyermekeinkről van szó
A válaszoktól függetlenül a mi életünknek már lőttek. Egész életünkben azt hallgattuk, hogy jövőre már jobb lesz, csak még most húzzuk összébb a nadrágszíjat. Egész létünk arról szólt, hogy virtuális adósságokra hivatkozva élősködők szívták a vérünket, és mi asszisztáltunk ehhez. Mi voltunk a saját adószedőink, a saját végrehajtóink, a saját hóhéraink – élén a magyar értelmiséggel. Nem születtünk rossznak, csak itt – Európa középpontjában, azaz központjában – mindig fel akartunk zárkózni valamely perifériához. Hol Rómához, hol Bécshez, hol Moszkvához, hol Brüsszelhez, mikor milyen szelek fújdogáltak. „Mint tudjuk, úgysem tehetünk semmit.” „Mint tudjuk, kicsik vagyunk, fogyunk.” Mint tudjuk, a majomtól származunk.” Hát nem tudjuk! Igaz, hogy betegek vagyunk, és végtelenül fáradtak igaz, hogy leírtak minket a nemzetek között igaz, hogy önjelölt vezetőink a becsületünket is eljátszották, DE MÉG ÉLÜNK! Élünk, ezért képesek vagyunk a változásra. Képesek vagyunk a változásra, ezért még halálunk előtt rést tudunk ütni az egyre növekvő sötétségen – teret tudunk adni gyermekeinknek. Mi, egységesen agymosott, kötelezően oktatott felnőttek már nehezen változunk. Nem sok esélyünk van arra, hogy a tudományból, a művészetből és a vallásból újraalkossuk a test-lélek-szellem egységét, de még eltakaríthatjuk a romokat a következő generáció útjából. Öreg szárnyaszegett hollóként egy feladatunk még maradt: fészket kell rakjunk a sólyomfiaknak!
Abdul emlékei a darfuri pokolról. Bombák, puskák,vér, halottak.
Milyen felnőtt lesz abból, aki már 9 évesen halálos sebeket kap?
Nem Barbibaba, Legó, kakaóbiztos számítógép és angolóra kell nekik csak az, hogy ne engedjük kinevelni belőlük azt a végtelen tisztaságot és tudást, amivel megszületnek! Legyen egy zug, ahol védettek a világban tomboló viharoktól, a médiától, a pedagógiai kísérletektől, az oltásoktól, a hibás tudásoktól, a rájuk ömlő lelki szeméttől. Védjük meg őket, mert minden gyermekkel újraszületik a világ! Adjunk egy esélyt az új világnak, hiszen: „Az az egy fontos: legyetek jók most, Már nem kell túl sok a holnaphoz; Legyetek jók, ha tudtok, A többi nem számít!” (Vége?)
Géczy Gábor írása
Kelt Gombán, az Úr 2011. évében, Magvető havában
