Amikor tíz évvel ezelőtt, 2001-ben a volt demokrata pártbeli parlamenti képviselők kezdeményezésére megalakult a Polgári Konzervatív Párt, sok fiatal magyar barátommal együtt bizakodva vártuk, hogy most talán majd megindul valami a szlovák politizálás terén, hogy ezek a fiúk komolyan gondolják, amit mondanak.
Emlékszem, nem egy magyar ismerősöm mondta akkortájt, meg kell adni ezeknek a szimpatikus fiúknak az esélyt, s akadt köztük olyan is, mégpedig nem is egy, aki a választások során mindig rájuk adta a szavazatát.
Bíztunk bennünk és reménykedtünk, mert mások voltak a módszereik, mint az akkori többi szlovák pártnak, de legfőképpen mások voltak a nyilatkozataik. Volt abban, amit tettek és mondtak valami, ami többünket magával ragadott. Többen közülük a bennünket, kisebbségeket érintő kérdésekben is többnyire azt nyilatkozták, ami a mi fülünknek is jól esett. Márpedig akkoriban szlovák politikustól nem sűrűn lehetett ilyet hallani. Inkább az volt a jellemző, hogy mindent, ami magyar vonatkozású volt, szinte gondolkodás nélkül, zsigerből elutasítottak. Még akkor is, ha tisztában voltak azzal, nincs semmi bántó vagy többségi nemzetet sértő abban, amit szeretnénk. Csak könnyebb és egyszerűbb, meg mint bebizonyosodott hálásabb feladat volt így megfelelni a szélesebb társadalmi elvárásnak, mint megmagyarázni az évtizedek óta ezzel a maszlaggal etetett szlovák nemzetnek, hogy a kisebbségek jogai nem ellenük irányulnak. De némely polgári konzervatív politikus kimondta ezt olykor, mint ahogyan azt is, hogy a kisebbségi jogokat védeni kell, ahogyan ezt Szlovákia számára a nemzetközi dokumentumok is előírják. Annyi szlovák részről való elutasítás után balzsamként hatottak lelkünknek ezek a szavak szlovák politikus szájából. Azt hiszem, kimondhatom, hogy az akkori 30-40 évesek korosztályához tartozó értelmiségi fiatalok egy része számára ők voltak a szlovákiai politikai színtéren az etalon.
Sajnos azonban a szlovák társadalom nem volt eléggé érett ahhoz, hogy kezdeni tudott volna mindezzel valamit. Javaslataik nem nyertek támogatást, a választások során pedig 2002-ben és 2006-ban is mélyen a parlamenti küszöb alatt maradtak. Mígnem 2010-ben az OKS négy ismert politikus-arca a Most-Híd listáján bejutott a parlamentbe. (Meggyőződésem, hogy a Most-Híd szlovák szavazatainak megszerzésében nem elhanyagolható az ő részük.) A parlamentben a Most-Híd parlamenti képviselői klubjában tevékenykedve tették a dolgukat, tették azt, amit az OKS politikai céljai szempontjából fontosnak tartottak. Ez persze messzemenően nem nyert minden esetben osztatlan tetszést a Most-Híd részéről. Hogy az együttműködés nem volt teljesen zökkenőmentes, az már elég hamar nyilvánosságra került. Sőt, olyan is volt, amikor annyira beremegett a léc, hogy a média már megszellőztette, az OKS kilépne a Most-Híd képviselői klubjából. A mi szempontunkból szemlélve az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy a kisebbségi jogok védelme terén sokszor harcosabbak voltak hidas kollégáiknál. A Most-Híd és az OKS együttműködése végül is a mentőalapról és egyúttal a kormánnyal szembeni bizalomról való szavazáson bukott meg, ami után Bugár már elképzelhetetlennek tartotta kettejük további együttműködését. Kivéve a gyevi bírót, azaz ez esetben František Šebejt. Azt a Šebejt, aki az OKS-esz „fiúk” közül minden esetben a legtartózkodóbb volt, ha éppen valamilyen magyar kérdés volt a tét, akinek ilyen esetben mindig volt egy „de”-je. Míg Ondrej Dostált nem kellett győzködni, hogy 2009. szeptember 1-jén eljöjjön Dunaszerdahelyre a nyelvtörvény elleni tiltakozó nagygyűlésre, s kiálljon a tömeg elé – szlovákként egyedüliként – a szenzációra éhes tévékamerák kereszttüzében a nyelvhasználati jogok védelmében. Sőt Peter Zajac is szó nélkül beállt annak a petíciónak a kezdeményezői közé, amelyik 2010-ben a szabad anyanyelvhasználat védelmében indult.
František Šebej az ominózus októberi 11-ei szavazáson egyedül szavazott párttársai közül a mentőalap és ezzel a kormány mellett, másnap pedig bejelentette, hogy kilép az OKS-ből, abból a pártból, amelynek tíz évvel ezelőtt az egyik alapító tagja volt. Kilépése bejelentésekor azt nyilatkozta, nincs köztük harag, csak éppen megváltozott az álláspontja. Az OKS elnöke, Peter Zajac szerint viszont a szavazás előtt két nappal, az elnökségi ülésükön Šebej még osztotta a többiek véleményét. Hogy mi történt mindeközben, arra vonatkozóan más Šebej és egészen más Peter Zajac véleménye. Számomra azonban nem is annyira az a lényeg, hogy kettőjük közül kinek van igaza. Sokkal fontosabb számomra, hogy az a csapat, amelyre egykoron felnéztem, s amely túlélte a 2002-es, majd a 2006-os parlamenti választások sikertelenségét, most széthullani látszik. Hogy az ilyen nagy és hosszú ideje tartó, sok vihart megélt barátságok most hirtelen szembenállássá válnak. Hogy van olyan erő, amely az emberek közti szilárdnak tűnő kapcsolatokat, sőt még az elvhűséget is ilyen könnyen porrá zúzza. Ez az, ami elszomorít ebben az esetben is.
Dunajszky Éva
