A következőkben Martin Hanusnak, a týždeň.sk szlovák portálon megjelent jegyzete olvasható magyar fordításban:
Nem, nem újságírói kacsáról van szó. Bár elismerem, amikor egy Smer közeli jól értesült forrásból először hallottam arról, hogy Robert Fico komolyan mérlegeli, hogy 2014-ben elindulna a köztársaságielnök-választáson, ostobaságnak tartottam.
Végül is első kormányfői időszakának elején kiengedett már egyszer olyan híreket, hogy nem lehet az ember egyszerre pártelnök és kormányfő is, s hogy jó maga nem tudja elképzelni, hogy még egyszer beülne az ellenzéki padsorokba… Ám a köztársasági elnökségről szóló szóbeszédet további beavatottak is megerősítették, akik jól ismerik Ficót és be tudják mérni, hogyan vélekedik. Ezekben a körökben ma nem arról vitatkoznak, hogy Robert Fico akar-e indulni az elnökválasztáson, hanem hogy valóban fog-e. A Smer vezetésében és a párt támogatóinak körében ezért aztán nagy az idegesség és igyekeznek nyomást gyakorolni a kormányfőre, hogy gondolja ezt át még egyszer, és „ne meneküljön el”. Ezek számára az emberek számára ugyanis nyilvánvaló, hogy Fico távozása a párt és a kormány éléről a lassú bomlást jelentené. Nem tudni, hogy a Smer vezére ellenáll-e a nyomásnak vagy aláveti magát a többiek akaratának (a cikk szerzője inkább arra tippel, hogy végül győz a környezetének akarata, így aztán szegény politikus marad továbbra is kormányfő).
De pillanatnyilag sokkal érdekesebb az a kérdés: miért is csábít egy 47 éves kormányfőt, a hatalom csúcsán egy hatalmi szempontból jóval gyengébb köztársasági elnöki tisztség? Első pillantásra ugyanis egyáltalán nem logikus. Az ország úgy hever ott a legjobb éveiben lévő Fico lábai előtt, mint ahogy eddig még senkinek. A történelem első olyan szlovák kormányfője ő, akinek elegendő, ha kormányát csupán saját pártjának képviselői támogatják. Mert nézzük csak: ha csak rövid időre is a becsvágyó Mikuláš Dzurinda kerülne a helyébe, mámoros állapotában igyekezne talán még az örökös luxemburgi kormányfőn, Jean Claude Junckeren is túltenni, aki már 17 éve van hatalmon. És ha Vladimír Mečiar bitorolná Fico hatalmát és népszerűségét, már tegnap a földbe döngölte volna összes ellenségét.
Csak hogy Fico más, mint az említett két volt kormányfő. Dzurindával ellentétben nem veszik őt körül olyan emberek, akiknek elképzelésük lenne arról, hogyan lehet Szlovákiát jobb országgá változtatni. Az ő környezetében sokkal erősebbek a biznisz könyökök, mint az új baloldali eszmék, s ő ezt jól tudja. Fico Mečiarral ellentétben nem betegesen bosszúálló. Diadalmenetét teljes egészében kiélvezhette márciusban, amikor valamennyi ellenfele térdre kényszerült, s be kellett látniuk, hogy messze a legjobb közülük. Ez elegendő volt neki a kiteljesedéshez. Fico tehát se nem szociáldemokrata reformátor, se nem gőzhenger. Elsősorban mindig is egy karrierista volt, aki sikereit a minél magasabb létrafokok megmászásában méri. 22 éves ifjoncként röviddel november előtt lépett be a kommunista pártba. Ha nem bukott meg volna a kommunizmus, mára valószínűleg már a kommunista párt központi bizottságának közkedvelt főtitkára lenne. 32 évesen, képviselőként az SDĽ elnöke szeretett volna lenni. 34 éves jogászként pedig legfőbb ügyész, s amikor ez sem sikerült, távozott az SDĽ-ből és megalapította a Smer pártot, az akkor még a jobboldal és a baloldal közti „harmadik utat”. És elkezdte álmodni kormányfői álmát. A 2002-es választási kampány során beborította az országot óriásplakátjaival, amelyeken arra szólította fel az embereket, hogy válasszák őt a kormányfőjüknek. 37 éves volt akkor.
S 10 évvel később már kétszeres kormányfő, akit a stresszes kormányfői munka és a kormány irányítása különösképpen nem is szórakoztat (erről is beszélnek a környezetében), és nincs is víziója a kormányzásról. Pályafutása terén mindent elért, ami a végrehajtó politikában elérhető. És mi többet is kívánhatna a képesítetlen csapatával és a telhetetlen mecénás hátországával, amely egyenesen lediktálta némely miniszterének nevét? Egy jól értesült embertől azt hallottam, hogy a köztársasági elnökké választás egyenesen megváltás lenne számára – megváltás a Smertől és a különböző kötelezettségek szövevényével terhelt mindennapoktól.
Mi több, Robert Ficónak nincs belső késztetése arra, hogy hosszabb ideig kormányfő legyen, hogy megélje, ahogy a csillaga kihuny és legyőzöttként távozzon a politikából – ami leggyakrabban a politikusok sorsa. Attól tart, hiábavaló lenne a 2019-es elnökválasztásra várni, akkor ugyanis a 2014-ben megválasztott köztársasági elnök igyekezni fog, hogy újraválasszák egészen 2024-ig. Az túl hosszú idő, ami alatt ebben a mai gyors világban a pártpolitikus könnyen lejáratódhat és a tömegek kegyvesztettje lehet. Fico nem szeretné kockáztatni ezt, ezért aztán szívesebben indulna már most az elnökválasztáson. Köztársasági elnökként ugyan nem rendelkezne kormányfői befolyással, de az elkövetkező évtizedben viszonylagos nyugalomban élvezhetné, amit a politikában a legjobban szeret: a népszerűséget és a tisztséget.
Martin Hanus (ford.dé, Felvidék.ma)
