Ha hazám, otthon vagyok-e a Felvidéken és Kárpát-medencében? Anyám Besztercebányán született, apám Felsőbakán, Hontban. Anyai nagyapám Besztercebányán, nagyanyám Sepsiszentgyörgyön, apai nagyapám Zólyombrézón, felesége Cegléden. Családi gyökereim nem ismerik a szűkkeblű trianoni hentesmunkát.
Emlékeim ragasztják, forrasztják egybe, szervezik, értelmezik szülőfölddé ezt a tájat. Koponyámon belül szerveződik mindez egységgé, szülőfölddé.
Szülővárosom, Besztercebánya nekem olyan emberekről is regél, akikről már mindenki megfeledkezett. A Bothár-nővérekről. Ők annak a Bothár Sándornak voltak a rokonai, aki a neves politikus, Petrogalli Oszkár munkatársa volt. Családunk barátja egy képeslappal bizonyít. Anyai nagyanyámnak írta, amikor annak testvérét, Csipkay Albert huszárfőhadnagyot a vörösök Gyöngyös főterén fölakasztották. Gyerekkoromban azért az akasztásról nem lehetett otthonunkban beszélni. Szüleim egy besztercei sétájuk alatt valaki egy ablakból dobta ki Flache Gyula Petrogalliról mintázott mellszobrát. Sértetlenül élte túl a defenesztrációt. Ma én őrzöm. Flache festőművész néha az utcán festett. Munka közben megbámultam pirospozsgás arcát. Ismerhettem még Muliczky bácsit, aki Besztercebányán az Esterházy János-vezette Magyar Párt helyi elnöke volt. Még láttam Bethlen Gábor egészalakos szobrát egy moziudvaron. Igaz, a feje már le volt törve, de még a test mellett pihent…
Gyermekkorom más tájait is őrzöm. A régi Pereszlényt, ahol a szép parasztházak elé délutánonként kiültek a vénasszonyok és a Csipi-tóra, ahol egy törött szárnyú kócsagot le kellett lőni. Rimaszombatot nekem a mosolygós Holéczy Miklós múzeumigazgató ódon otthona jelentette. A kiszámítható derűs múltat és jelent, mely nem lett osztályrészünk. Alsósztregova meg a múzeumot, amit apám pont 50 évvel ezelőtt hozott létre Madách Imre tiszteletére. Zólyom a várat jelenti, amelyben gyermekkoromban annyit mászkálhattam. A város egybeforrott Margit nénivel, a nyelvtanárral, Emi nénivel és férjével Franciscy Guszti bácsival, a zólyomi váróteremmel, ahol egy gyetvai cigány szívbemarkoló, panaszos éneklését hallgattam. Magyarul és szlovákul adta elő fájdalmát. Apám rejtegette Zólyomban azt a szobrot, mely ma Borsiban áll a kastély előtt. Ott is otthon vagyok tehát! Árva várában töltöttünk el két felejthetetlen hetet. Akkor a vár legmagasabb pontjáról szédületes kilátás nyílt az Árva folyó völgyére.
Az eltűnt idő nyomában indultam értelmezni szülőföldemet. Közben szembe kell néznem azzal bornírt szellemi erőfeszítéssel, mely egynyelvűvé igyekszik silányítani a múltat, mely annyira sokszólamú.
Itthon vagyok! A Felvidéken és a Kárpát-medencében. Akár tetszik ez valakinek, akár nem.
Emlékek szervezik szülőfölddé a tájat, mely így mindig megszólal. Adjuk tovább, hogy szóljon mindannyiunkhoz és a jövőhöz! Ne maradjon koponyánkon belül.
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47470,47469,46558,47571,47572,47574,47575″}
