Az a baj a szlovák iskolaüggyel, hogy mindenféle tudományos alap nélkül, ilyen-olyan érdekek mentén képzettség nélküli hivatalnokok és felkészületlen hivatalok hoznak döntéseket, amelyeket a legjobban felkészített pedagógusok sem tudnak sikerre vinni, mert alapjában véve hülyeségek, s az ilyenek természetüknél fogva előbb, vagy utóbb kipukkannak, mint a légbuborékok.
Természetesen a kipukkanás pillanatában a hülyeségek kiötlői már a politikai süllyesztő alsó fiókjában leledzenek és utódjaik, a nem különb hivatalnokok büszkén kitöltik hivatali idejüket a rájuk való mutogatással, és azt hiszik, hogy ettől nem derül ki, hogy semmivel sem jobbak elődeiknél. Ezen logika mentén eljutunk az eredendő hazugsághoz, ami miatt a szlovák oktatásügy sosem lesz sikeres, s benne mi magyarok a kétszeresen sújtott helyzetünknél fogva szintúgy a sikertelenség át- és megélésére vagyunk ítélve.
Kezdődik a dolog, mint rendesen, a nyelvoktatással. A nyelv kulcskérdés, akár tetszik ez a Slavkovská típusú néniknek, vagy Slota fajtájú bácsiknak, akár nem. Jobb helyeken már régen rájöttek, hogy a nyelv arra szolgál, hogy a környező világot jobban megértsük, ehhez pedig feltétlenül arra van szükség, hogy jól le tudjuk írni környező világunknak az elemeit, a közöttük zajló folyamatokat, lássuk azok értelmét, befolyásolhatóságukat vagy befolyásolhatatlanságukat. Ehhez a leíráshoz tiszta és minden zavaró körülménytől mentes nyelvi háttér kell.
No mármost, ha én egyszer a lovat lónak nevezem, akkor a világ jobb megértése céljából semmi szükségem sincs más neveket adni neki. Ebből ugye logikusan következik, hogy untig elég egyetlen nyelvet ismerni. Rendben van, de akkor hogyan jön a képbe egy másik nyelv? Hát úgy, barátocskáim, hogy ha terjeszkedünk és telhetetlenek vagyunk, akkor előbb, vagy utóbb szembe találjuk magunkat azzal, hogy olyan egyedekbe ütközünk, akik számára a ló nem ló, hanem például kôň vagy horse, mustang, Rose, vagy esetleg poulet, vagy bármi más. Tehát szembesülni fogunk a nyelv második funkciójával, ami az emberek közötti kommunikáció, és ezen a területen is sokaknak és sokáig, akár egész életük alatt elegendő lehet egyetlen nyelv ismerete. Természetesen az oktatásban tekintettel kell lenni mindkét lehetséges életvitelre.
De bárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, az elsődleges funkció a környező világ leírása és megértése, amihez a megismerés folyamatában a más nyelven beszélő az emberek többsége számára csak később lép a látókörbe, tehát egy másik nyelv ismerete, az másodlagos kérdés és feladat. Természetesen ez alól kivételt jelentenek a vegyes házasságokból született utódok, de még a vegyes házasságok esetén is a szülők és a közvetlen környezet is általában egy nyelvet preferál. Tehát a legtöbb vegyes házasságból született gyereknek is van egy anyanyelve.
Ha elfogadjuk az egyetlen nyelv elvét, akkor onnantól kezdve a nyelvtanítás feladata világos. Ezt a nyelvet minél jobban meg kell ismertetni a gyerekekkel, hogy olyan dolgokra vonatkozó fogalmakkal is tisztában legyenek, amikről nincs elég konkrét tapasztalatuk. Például a ló esetében illik tudni, hogy a gebe, paripa, telivér, kanca, csődör és még számtalan más szavunk is lovat jelent, sőt vannak olyan szavaink is, mint a táltos, ami jelenthet lovat is, de embert is jelölhetünk ezzel a kifejezéssel.
Nos, ha a nyelv tanításában a fogalmak gazdagságában elértünk egy kívánt szintet, akkor ezzel törvényszerűen összefüggésben megtanultuk a nyelv két alapvető technikáját, a leírást és a közlést , mint kibocsátó funkciókat, illetve a megértést és az értelmezést, mint befogadó funkciókat. Azt hiszem, hogy az alsó tagozatnak untig elég volna egy nyelven ezekkel az alapszintű feladatokkal minél mélyebben megfelelni. Ehelyett mi történik? A gyerek még elég hiányos fogalomismeret, leíró és értelmező gyakorlati tapasztalat mellett nyelvtani szabályokkal és számára teljesen abszurd követelményekkel viaskodik, azért, mert a kitalált szabályok betartását vagy megszegését könnyebb értékelni, jó pontokat vagy hibapontokat osztogatni. A nyelvtanításból szinte teljesen száműzzük a játékot a szavakkal, sőt a hangokkal, akár csak az ékezetekkel való játékot, mert csak az válik fontossá, hogy van kijelentő mondat, aminek a végére pontot teszünk. De ebben sem a kijelentés a fontos, hanem az a bizonyos pont a mondat végén. Természetesen mindeközben a tanító néni folyamatosan, szinte lélegzetvétel nélkül ontja a szószt, s közben a gyerek nem hall egyetlen pontot sem.
Aztán mindezek ellenére talán mégis megtanulja a gyerek az anyanyelvét, bár előfordulhat, hogy egymástól a szünetekben és más tantárgyakban, esetleg az iskolán kívüli világában többet tanul anyanyelvéből, mint az iskolai tanítási órákon, de ezt már kutatni és kiértékelni a főbűnök legsúlyosabbika lenne, untig elég megíratni öt év alatt egyetlen tesztet és annak alapján mindezekről véleményt és ítéletet mondani, amivel egyes politikusok letudhatják hivatali kötelességüket. Aztán eltelik a négy év és jön az új garnitúra, mely valami mást olvas ki ugyanazokból a teszteredményekből, és jönnek az új világmegváltó ötletek, de lássatok csodát olyan szakterminust, mint anyanyelv, egyikük sem ismer! No ezektől reformot ugyan kaphatunk, csak ez az új forma inkább lesz egy divatcikk, mint észszerű újítás. Miközben ugyanabban a rendszerben ugyanazok a tanítók ugyanazzal a képzettséggel reformálni fognak. A kívülálló pedig közben természetétől függően sír, vagy fetreng a röhögéstől.
