Az utóbbi hetekben portálunkon sokat foglalkozunk oktatásügyünk helyzetével. Nemrég voltak a beíratások, a középiskolai felvételik, zajlanak a ballagások és a jövő héten pedig már kezdődnek a szóbeli érettségik. Ennek kapcsán akarva-akaratlanul is számtalan gondolat felmerül az emberben.
Politikusaink komoly fegyvertényként könyvelik el, politikai tőkét akarnak kovácsolni maguknak abból, hogy az idén száz gyermekkel többet írattak be a magyar iskolák első osztályaiba. Ha jól meggondoljuk, ez úgy 3-4 osztályra való gyermek. Jobban mondva, néhány évtizeddel ezelőtt még három osztályra valót tettek volna ki, napjainkban azonban már négy- sőt akár ötosztálynyit. Fegyvertényről, győzelemről, biztató jelenségről akkor beszélhetnénk, ha a jövendő kiselsősök száma százszámra ugrott volna meg és ez a növekvő tendencia hosszú évekre fennmaradna…
Nem és nem lehet megkerülni azt a kiábrándító tényt, hogy fogyunk. Az elmúlt hetek során számos középiskolai igazgatót megkérdeztünk, s szinte egytől egyig azt hallottuk tőlük, alig van „diákfelhozatal”. Magyarán, olyan kevés a kilencedikes tanuló, hogy gyakorlatilag annak kell örülni, ha a tervezett osztályokat – úgy ahogy – fel tudják velük tölteni. Lehangoló adatokat hallottunk arról, hogy az elmúlt tíz évben 40 százalékos volt a diáklétszám visszaesés – és nemcsak nemzetiségi alapon – egyes megyéinkben, és a helyzet még néhány évig nem is fog változni.
Van féltenivalónk. Amikor már a legmagyarabbnak titulált Csallóközben is kisiskolák szűnnek meg, amikor településeinken évente egy-két kisgyermek születik, nem sok optimizmusra van okunk. Ha ez így megy tovább, márpedig semmi biztató nincs a láthatáron, iskoláink jó részének ajtajára lakat kerül. Mert csak addig van iskola, míg van diák.
Bauer Edit volt EP-képviselő, szociális államtitkár és MKP képviselő szavai gyakran az eszembe jutnak. Amikor egy interjúban azt nyilatkozta, a demográfiai bomba bármikor robbanhat és a meg nem született generációkat nem lehet pótolni… Megoldás pedig, legalábbis a nagypolitika részéről, sehol sem látszik. Nincs nálunk családtámogatás, semmiféle ösztönző eszköz ahhoz, hogy fiataljaink bátrabban merjenek nagyobb családban gondolkozni. Értékvesztett világunkban mindenki a pénzt hajszolja, ahelyett, hogy azt becsülné, ami az életben a legtöbbet ér: a családi fészek melegét, a gyermekekkel körülült családi asztal varázslatosságát.
