A Szilicei-fennsíkot és környékét csak a II. világháború végén, 1944-45-ben érték komolyabb harci események. Itt kizárólag gyalogsági csapatok ütköztek meg egymással, harckocsik és szállítójárművek számára a terep nehezen járható volt és kevés fedezéket nyújtott.
Az egykori frontvonal mellett máig megtalálhatók a lövészárkok és lövészteknők maradványai. A hadműveletek a Jólész és Várhosszúrét fölötti fennsíkon folytak. Ezt a területet az I. magyar és VIII. német hadseregek védték. A Szilicei-fennsíkon 1944 végén és 1945 elején másfél hónapon át állt a front. A II. világháború utolsó szakaszában itt csaptak össze a magyar, német, román és szovjet erők. A román 4. hadsereg 6. hadtestének hadosztályai már 1944. december 20-án elérték a Szilicei-fennsík területét és bejutottak a Szádellői-völgybe. Itt a német 4. hegyi hadosztály csapatai megakadályozták az előrenyomulásukat, a románok Szádalmás irányába visszavonultak. Ettől kezdve a harcok a fennsík magassági pontjaiért folytak.
Erődítményeket nem tudtak kiépíteni a sziklás talaj miatt, lövészárkokat is csak néhány helyen. Tábori kórházakat, barakkokat építettek oly módon, hogy mélyedéseket, árkokat takartak le vastagon deszkákkal és faágakkal. A csatákat könnyűfegyverzettel és tüzérségi támogatással vívták. A magyar és német csapatok főleg német kézifegyverekkel (többnyire Mannlicher puskákkal) voltak ellátva, ez állapítható meg a fennsíkon a mai napig található töltényhüvelyekből.
A szovjetek fő gyalogsági fegyvere a PPSch-41 géppisztoly volt, melynek hatalmas tárkapacitása és tűzgyorsasága jókora előnyt jelentett a német-magyar csapatokkal szemben. A legnagyobb károkat a nehéztüzérség okozta, mivel becsapódáskor nemcsak repeszek, de szikladarabok is szétrepültek és súlyos sebesüléseket okoztak a gyakorlatilag fedezék nélkül harcoló katonáknak. A magyar honvédeknek szinte naponta századnyi vagy zászlóaljnyi erejű támadásokat kellett visszaverniük, több elvesztett magassági pontot kellett visszafoglalniuk.
1945. január 12-én megindult a szovjet-román támadás. Sokáig tartották a frontot, de súlyos veszteségeket szenvedtek, és végtelenül gyenge hadianyag-utánpótlást kaptak. Kitartó ellenállásuknak köszönhetően a Felvidék keleti részét feladó magyar csapatok a rozsnyói völgyön keresztül vissza tudtak vonulni anélkül, hogy szovjet vagy román erőkkel összecsaptak volna. A német hadvezetés 1945. január 18-án rendelte el a teljes visszavonulást. Az I. magyar hadsereg maradványainak nagy részét, a 24. és 16. hadosztályt és az 5. tartalékhadosztályt a Cseh–Morva Protektorátus területére vonták vissza, hogy feltöltsék állományát és fegyverzetét. Itt szovjet hadifogságba kerültek.
Ismeretlen tizedes sírja (Fotó: Bréda Tivadar/Felvidék.ma)
Emődi István várhosszúréti lakos több éve gondozza azoknak a magyar katonáknak a sírjait, akik a Szilicei-fennsíkon haltak hősi halált. A sírok gondozása mellett amatőr történészként gyűjti az itt lezajlott harcok emlékeit, történeteit.
Pista bácsi így emlékezik a történtekre:
Hárskút felett leventék voltak, itt törtek be a románok, találtak egy rést a vonalon. Harcolt tovább fenn a vonal, de a falut már elfoglalták a románok. A falu iskolájának a pincéjében volt a magyar parancsnokság, oda voltak behúzva a telefonok. Ez nagy pince volt, még Andrássy gróf csináltatta (itt született a kastélyban). Az apám és az öccse elkaptak egy románt, bevitték oda. Megadta magát, hogy át akar állni a magyarokhoz, mert éhes volt, tele volt tetűvel. Amikor bevitték a románt, apámat is elkapták, mert akkorra már odaértek a románok is, elfoglalták a parancsnokságot. Apámnak az öccsét is elfogták, vitték hadifogságba, valahová Románia felé, onnan szökött el, amikor kísérték őket a hegynek.
Volt itt egy tizedes, Budapesten volt tanító. Rakattyáson van eltemetve, a nevét nem tudjuk. Elszökött, mert Budapesten megszületett a kislánya, katonaszökevény volt. A csendőrök elkapták, minden nélkülözhető erőt összevontak, majd példát statuálva kivégezték. Önkénteseknek kellett jelentkezni a kivégzésre. Kapott tíz nap szabadságot, aki részt vett a kivégzésben. A kivégzőosztag egyik tagja nem is élte túl a háborút, lövést kapott itt a falu felett. A kivégzett tizedes komája is itt volt tüzér, és amikor a magyar hadsereg vonult a hegyekből, a sajátjaikat lőtte bosszúból. Távcsövön látta, hogy ott vannak a magyar csendőrök. Bosszút állt a komájáért. Lehet, hogy a lánya, vagy a felesége még ma is él.
A körtösi három sírnál tábori kórház volt a háború alatt. Innen 1945. február 12- én vonult el a front, és tavaszig nagy hó volt, a népet meg nem engedték ki a hegyekbe, mert még sok volt ott a román. Mire a falusiak kijutottak a hegyre áprilisban, már oszlásnak indultak a holttestek, így nem lehetett lehozni azokat a faluba. Több sírt az elbeszélések alapján is csak nehezen találtunk meg, olyanokat is, amelyekről nem is beszéltek.
Emődi Pista bácsi (Fotó: Bréda Tivadar/Felvidék.ma)
Ott, ahol most a tévéerősítő torony van, tartott legtovább a küzdelem. A falut már rég elfoglalták, de onnan még mindig lőttek piros rakétákat a magyarok, hogy tüzérségi segítséget kérjenek. Az erősítő helyén volt egy katonatemető, de 1968-ban megsemmisítették, mert annak a helyére építették a tornyot. Pedig 10-15 katona feküdt ott. Annyira be voltak szorítva a magyarok, hogy a szikláról ugráltak le a szakadékba, 25-35 méteres mélységbe. A magyar tábori lelkész is ott ugrott be, az imakönyvét szorította a kezében, amikor megtalálták. A tábori lelkész is itt van eltemetve a templom kertjében.
A legtöbb katonát a templomkertbe temették, tömegsírba. A falusiak elmondása szerint legalább 150 magyar katonát temettek ott el a front átvonulása után. A holttesteket teljesen lecsupaszítva tették a sírba, majd az első sorra fenyőágakat helyeztek, és úgy következett az újabb sor.
Rengeteg névtelen hős van, és rengeteg hősi halott. Épp ezért büszkén, tisztelettel gondoljunk rájuk, ennyivel mindnyájan tartozunk a fennsíkon harcoló magyar katonák emlékének.
Legyen ez örök figyelmeztetés.
(Felhasznált forrás : Szabó Péter, Számvéber Norbert – A keleti hadszíntér 1944-1945)
