A fenti címmel rendeztek emlékkonferenciát az Országházban a dualista magyar állam nemzetiségi törvénye megalkotásának 150. évfordulóján. Az érdeklődőkkel zsúfolásig megtelt felsőházi teremben a köszöntőt Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke mondta.
„Emlékkonferenciának nevezzük, de ami itt elhangzik, nemcsak a múltról, hanem a jelenről is szól – mutatott rá a házelnök –, mivel nem jogtörténeti, hanem nyitott politikai és erkölcsfilozófiai kérdés.” Térségünk etnikai sokszínűsége politikai tény, de erkölcsi alapkérdés, hogy megőrizheti-e egy nemzeti közösség az önazonosságát, ha a környező többség azt eltaposni igyekszik. A nemzetiségek együttélése a Kárpát-medencében dezintegrációs tényező volt a 19. és a 20. században. Az marad-e, vagy tudunk-e más választ adni a 21. században?
Százötven évvel ezelőtt a törvényhozók nem gondolták, hogy korlátozni kellene kisebbségeinket, de remélték, hogy önként csatlakozni fognak a magyarsághoz. Nem így történt, mégis sokatmondó tény, hogy amikor az I. világháború után „ledőlt a népek börtöne” ‒ ahogyan a marxista történetírás nevezi az Osztrák-Magyar Monarchiát ‒, akkor a történelmi Magyarország „elnyomott” nemzetiségei jobb lelki, tudati állapotban voltak, mint mi. Ennek ellenére az új államok, amelyeknek uralma alá a magyarság egyharmada került, nem bíztak abban, hogy a magyarok feladják önazonosságukat, ezért minden eszközzel korlátozni akarták, ám ez sem bizonyult sikeresnek.
„Ma ugyanaz a veszély fenyegeti a többséget és a kisebbséget” – figyelmeztetett Kövér László. Az emberek tudatát szállják meg először a globalizmus terjesztői, akiknek programja: lerombolni minden hagyományt, megszüntetni a műveltséget, és lassan megszűnik az érdekérvényesítés minden eszköze is. Ez fenyegeti ma Európa minden országát, s ezt megakadályozni csak egymással összefogva, mentális erőfeszítéssel lehet.
Végül a 2011. évi CLXXIX. törvényről, a Magyar Országgyűlés által a nemzetiségek jogait lefektető törvényről szólt, és megköszönte a tizenhárom hazai nemzetiség támogatását.
Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár megnyitójában is erre a törvényre hivatkozott, amely kifejezi, hogy értéknek tekintjük a hazai nemzetiségeket, amelyek létszáma 40%-os emelkedést mutat. A megmaradásukért folytatott közös küzdelem eredménye, hogy a 2010/11-es tanévben működő 12 nemzetiségi köznevelési intézménnyel szemben ma 82-ben tanulhatnak. 2011-ben indította a magyar kormány a nemzetiségi tanulmányi ösztöndíjakat, megteremtette a táborozási lehetőségeket, hogy eljussanak anyaországaikba. Ez üzenet lehet Ukrajnának is, hogy nem kell félni a nemzetiségeiktől. A magyar kormányzat pozitív változásokat tapasztal a szomszédos államok vezetése részéről szlovák, szerb, horvát, szlovén és lassacskán román viszonylatban is. Fontos annak felismerése, hogy ha a magyar nemzetiség nem marad meg szülőföldjén, az a többségi nemzetet is gyengíteni fogja. És ha össze tud fogni a térség sok-sok nemzetisége, akkor meg tudunk maradni valamennyien kultúránkban, kereszténységünkben.
Soltész Miklós és Szarka László a konferencián (Fotó: Cservenka Judit/Felvdiék.ma)
A hivatalos megnyitók után kezdődött a történelmi emlékkonferencia, amelynek levezető elnöke Fuzik János, 2014 óta a Magyar Országgyűlés első szlovák nemzetiségi szószólója, a magyarországi nemzetiségek bizottságának elnöke volt.
Az első előadó Melkovics Tamás, az ELTE tanársegéde a liberális nacionalista nemzeteszme reformkori kialakulásáról beszélt. Fényes Eleket, a 19.századi híres közgazdasági statisztikai és földrajzi írót idézte, aki úgy jellemezte a korabeli Magyarországot, hogy kicsiben Európa, mert 11 kisebb és 7 nagyobb nemzetiség lakta. Az utóbbiak (arányuk sorrendjében): magyar, román, szlovák, német (szász és sváb), szerb, horvát, ruszin. Érdemben együttélésük problémáival, a lehetséges megoldásával először báró Wesselényi Miklós foglalkozott az 1843-ban megjelent „Szózat a magyar és a szláv nemzet ügyében” című munkájában. Tőle származik a liberális nacionalizmus fogalma, amelyen polgári nemzetállamot értett. A problémák megoldásának kulcsát a teljes jobbágyfelszabadításban látta, amelynek hatására a nemzetiségek beolvadnak a magyarságba. „Jogkiterjesztéses asszimiláció”-nak nevezte ezt a folyamatot. Széchenyi István 1842-ben mondott akadémiai beszédében már felhívta a figyelmet a horvát és a szlovák nemzeti törekvésekre, de a reformkorban mindenki abban bízott, hogy a társadalmi kérdések megoldásával a nemzetiségi kérdés is megoldódik.
Hogy a jogkiterjesztés illúziója hogyan foszlott szét 1848-ban, erről szólt Hermann Róbert egyetemi tanár, a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Az 1848-as áprilisi törvények nagy eredménye volt a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés és a népképviselet, viszont korlátozta a megválaszthatóságot a magyar, mint kormányzati nyelv ismeretére. A történész utalt arra, hogy a kor Európájában – Svájcot leszámítva – nem volt minta a nemzetiségi kérdés kezelésére, illetve ami volt: a kiirtás vagy az asszimiláció, azt nem tekintették megoldásnak a magyar politikusok.
1848 nyarán már megjelentek a nemzetiségek kívánságaiban Magyarország etnikai alapú felosztásának elemei, júniusban a szerbek fegyveres támadást indítottak, augusztusban pedig a horvátok, románok és szlovákok is szembefordultak a magyar kormánnyal, majd a szabadságharccal. Csalódásukra Ferenc József az 1849-es olmützi alkotmányban nem teljesíti a nemzetiségi követeléseket, s Kossuth sem foglalkozik a kérdéssel az 1849 áprilisi Függetlenségi Nyilatkozatban. A véres román támadások után Nicolae Balcescuval született pacifikációs egyezmény, amit július végén Szegeden, a Szemere-kormány által meghozott nemzetiségi törvény követett, de végrehajtására már a magyar szabadságharc leverése és a megtorlás miatt nem került sor. Akkor született a mondás: a nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül.
Szarka Lászlónak, az MTA Történettudományi Intézete főmunkatársának jutott a feladat, hogy a konferencia fő témájául szolgáló, 150 éve hozott nemzetiségi törvényt taglalja. Leszögezte, hogy az elmúlt évek, évtizedek egyik legvitatottabb és legtöbbet publikált témája a nemzetiségi kérdés, amit újra és újra elő kell venni a szomszédos országok történészeivel. Eötvös József és Deák Ferenc a két meghatározó politikus, akik keresték a kompromisszumot, hogy a nemzetiségi igények érvényesülhessenek az ország területi egységén belül. Így találtak rá a nyelvi jogokra, amelyek megalapozzák a közösségi jogok gyakorlására alkalmas intézmények létrehozását és működését. Eötvös előtt távoli célként egy keleti Svájc, egy föderalizált Magyarország víziója lebegett, amely akkor, 1868-ban a nemzetiségek számára is elfogadható megoldás volt. Végül a Deák-féle, csak a nyelvi jogokra vonatkozó elképzelés fogalmazódott meg a törvényben, de ez is magában hordozta a fokozatos továbbfejlesztés lehetőségét. Ez zárult le Eötvös és Deák politikai pályafutásával.
Az utánuk következő fél évszázad politikájával, az 1868-as nemzetiségi törvény gyakorlati alkalmazásával, a kulturális sokszínűség és az „oszthatatlan egységes magyar nemzet” dilemmájával, egyház- és oktatásügyi vonatkozásairól szólt a konferencia további része, majd az 1993-as nemzetiségi törvény létrejöttével foglalkoztak a magyarországi nemzetiségek történészei, politikusai.
