Bizonyára lesz olyan olvasó, aki úgy gondolja, hogy ünneprontó vagyok, amikor a karácsony egyik szimbólumát kezdem ki. Pedig nem az. Mármint, nem szimbólum.
Mindössze, egy nem is olyan túl régi szokás, ami német területekről került hozzánk, a 19. században.
Az első karácsonyfát Magyarországon Brunszvik Teréz állította, azonban még a múlt század elején is csak a polgári szalonok dísze volt. Ebből is látszik, hogy a karácsonyfa kiegészítő eleme a karácsonynak, és nem központi, ami valamiképpen a karácsony üzenetét közvetíti.
Még akkor se, ha a tetejébe odatűzzük a betlehemi csillagot. Feldíszítjük a karácsonyfát, ráaggatunk csiribiri díszeket, hogy a mi fánk csillogjon a legjobban, a mi fánkon legyenek a legkülönlegesebb díszek, mert úgy érezzük, hogy akkor mi is különlegesek leszünk. Sőt, már a karácsonyfa nem is elég, a házat is teleaggatjuk égőkkel, hogy fényárban ússzon minden.
Közben pedig nem vesszük észre, hogy ez a talmi csillogás csak arra jó, hogy a karácsonynak pont a lényegét fedje el. Ez a csillogás ugyanis csak díszlet, amely kápráztat, halovány utánzata a betlehemi csillag fényének, nem hatol be a szívünkbe.
Mert a karácsonyfa alatt már a jászol sem fér el, amelyben pedig a Megváltó megszületett. Kell a hely a sok ajándéknak. Mert mi már a szeretetet is pénzben mérjük. Ezért kell hát a drága ajándék, hogy megváltsuk vele a 364 napi szeretetadósságot. Az odafigyelést, az ölelést, az egymásra szánt időt. Ezért kell a minél drágább ajándék, hogy elnyomjuk azt a belső hangot, amely azt mondja, hogy nincs ez jól…
Mert ne feledjük, hogy a Megváltó hajléktalanként jött a világra, egy istállóban, és nem palotában. És később Ő mondta: „A rókáknak van barlangjuk, a madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” (Mt.8:20) Készítsünk hát Neki szállást legalább mi!
