Az én korosztályomat, akik megélték, hogy őrt kell állni Brezsnyev, Csernyenko és Andropov elvtársak képletes koporsójánál, már nem lepi meg semmi. Ehhez képest a koronavírus csak ijesztgetős esti mesének tűnik. A világban a káosz és az anarchia kezd eluralkodni, és ezt csak az nem látja, aki nem akarja. Az Európai Unió kinevezett és nem választott vezetői leginkább az egykori züllött Római Birodalom végkorát jelenítik meg előttünk, mintsem egy felelős gondolkodású, egy kontinensnyi ember biztonságát és békéjét védő vezetői csapatot. Merre megyünk, merre megy a világ, s ezen belül mi felvidéki magyarok?
A februári választások után kialakult helyzet, amikor is harmincévnyi politikai ténykedésünk után a felvidéki kis Mohácsot is megéltük, hiszen nem kerültünk be a legfelsőbb szlovák törvényhozásba, lendületbe hozta a politikacsinálók fantáziáját.
Mindenki az egységes politika szükségességéről beszél, pedig nem az egységünket, hanem a hitelünket veszítettük el. Nem egységes képviseletre, hanem hitelesre van szükségünk, mert hiteltelen emberekkel nem lehet egységet teremteni, sokkal inkább kétséget. A hitelünk helyreállítása nélkül esélyünk nem lesz az egység megteremtésére. A februári választási kampányt és összefogást nem akarom aprólékosan értékelni, hiszen nem az én tisztem, azt viszont elmondhatom, hogy az összefogásból leginkább az összefogás hiányzott.
No, nem azért, mert esetleg hiányzott volna erre az akarat. A meggyőződés hiányzott, a hit, és a bizalom leginkább. Nem hittük el azt, amit képviselnünk kellett volna, ezáltal másokat sem tudtunk erről meggyőzni hitelesen, és ezen nem is lehet csodálkozni.
Az eredmény borítékolva volt, ennek ellenére köszönet azoknak, akik mindezt látva és érezve is vállalták ezt a nem egyszerű feladatot. A választásoknál, annak eredményétől azonban csak egy volt megdöbbentőbb.
Az utána következő csend, az értékelés hiánya, hogy a vezető politikusaink még azt a fáradságot sem vették, hogy legalább a lelket megtartsák a még megmaradt választókban. Kicsit „józsefattilásra” vettük a számadást és arra játszottunk, hogy a katasztrofális eredményt az elkövetkező hónapokban majd ,„békévé oldja az emlékezés”, hogy hűek maradjunk a költőhöz. De nem oldotta. A kommunikációnk a választóink és az MKP belső szerkezete felé nemcsak az elmúlt években volt katasztrofális, de a választási kampány alatt és azóta is.
Pedig a média ma a világban nagyhatalom, ezt mindenki látja. Az egyik kezemen meg tudom számolni azon értékelhető és előremutató írásoknak a számát, melyek valóban a jelen valóságáról, és a jövőnkről szóltak, szólnak. A koronavírus-járvány utáni korszakunk első igazi kihívását a Trianoni békediktátum 100. évfordulójáról való megemlékezésünk adta.
Elmondhatjuk. hogy ez sem volt egy sikertörténet, annak ellenére, hogy a régiókban hagyományosan az elkötelezett magyar közösségi emberek bátorságának és következetességének volt köszönhető, hogy méltó megemlékezések születtek.
De gondolok itt a szlovák miniszterelnöknek, a trianoni évfordulót megelőző, sebtében összetrombitált június 2-i találkozójára a pozsonyi várban, melyből sehogyan sem jöhettünk ki jól. Ha nem megyünk el, azért, ha meg elmegyünk, azért. Ez a nyúl a sapkával és sapka nélkül esete. Így is lett. És itt nem elsősorban az MKP megbízott elnöksége által átadott memorandumra gondolok, vagy annak tartalmára, mert az egyértelmű. A barátság alapja az őszinteség.
Hanem arra, hogy az ilyen mérvű dokumentum mögé nem tudtunk megfelelő politikai és társadalmi súlyt felvonultatni.
Tudom, rövid volt az idő, meg sok minden, meg a politikai akarat. Mennyiszer hallottam én ezt már az elmúlt harminc évben. A történetet ismerjük, nem fárasztok senkit azzal, hogy újból elmondom. Taktikai és ismét óriási kommunikációs hibákat vétettünk. De azért azt is elmondom, mert ez az igazság, hogy az elmúlt száz esztendőben soha nem volt megfelelő semmilyen idő, semmilyen memorandum átadására és nem is lesz. A hibáinkból tanulnunk kell és tovább kell lépnünk. Csak az téved, aki tesz is valamit.
De ismét itt vagyunk egy nagy kihívás előtt. A végtelenül megosztott és széttagolt felvidéki magyarság még mindig legerősebb politikai pártja tisztújítás előtt áll. Kívülről úgy látszik, hogy bedobtuk a gyeplőt a lovak közé, és sajnos belülről is.
Sokan úgy vagyunk ezzel, főleg azok, akik egyre kevesebben, de még ott vagyunk a kezdetektől, harminc év óta a politikai taposómalomban, amikor az új utakról, meg megújulásról beszélnek, mint a két ivócimbora, aki megkérdezi a másikat, hogy kérsz–e egy fél decit? Mire a másik azt mondja, hogy nem, köszönöm, mert nem keverem. Miért, eddig mit ittál? Decit, hangzik a válasz.
A dolgunk és a feladatunk ugyanis harminc év óta sem változott. A felvidéki és az egyetemes magyarság szolgálata, az itt élő magyar emberek életének, életminőségének javítása, a jogaink, nyelvünk, iskoláink, kultúránk, hagyományaink, hitünk megtartása, megélése, megvédése minden létező fórumon. Milyen újabb utak kellenek ettől? –kérdezem csendesen, néha fáradtan és szomorúan. A sokat hangoztatott egység, melyet 2007-ben sikeresen szétvert Bugár Béla és csapata, csak nagyon nehezen állítható vissza, mégpedig a bizalmatlanság miatt. Nem hiszünk ugyanis már egymásban sem. Bugár sikeresen felküzdötte magát harminc év kemény munkájával a maffiózók, adócsalók, földüzérek, gyilkosságok megrendelői, diplomahamisítók és -vásárlók dicstelen tablójára. És mi is ott díszelgünk a kalapja mellett árvalányhajként, akaratlanul. És ezen az úton nagyon sokan támogatták őt a sorainkból, akik mondjuk ki, tisztességtelenül, szemtelenül és rohadtul meggazdagodtak mindnyájunk és a gyermekeink jövőjének kárára, elvtelen és megalkuvó politikát folytattak, és ide juttattak minket. S most, amikor minden összedőlt, az egységért kiáltanak, sőt az élére állnának.
Két út van előttünk. Vagy várunk újabb száz évet, míg elfogyunk, és politizálásunk okafogyottá válik, vagy végre elindulunk egy olyan úton, mely valóban a felvidéki, magyar ember, magyar közösség valós problémáira ad választ, nem vár az asztalról lehullott alamizsnára, látható, elfogadható és megtartó.
Ne legyenek illúzióink. Szövetségesek nélkül ez nem fog menni, de csakis rajtunk múlik, hogy ezen szövetségesek kik lesznek és hol lesz az a határ, ahol még egyenrangú felek és nem kiszolgáló személyzet leszünk egy ilyen szerepben. És nem kell feltétlen arra várni, hogy a mindenkori szlovák kormány mit mond, mit enged, és mit kínál. Vegyük a kezünkbe végre a saját sorsunkat mindenkitől függetlenül. Nincs több idő sem a meghátrálásra, sem a megalkuvásra.
Az épületszigetelések, hulladékgyűjtő udvarok és a szennyvízcsatornák megszerzése utáni hajszából felszabadult, még többségi magyar önkormányzatainkkal első lépésként végre
létre lehetne hozni a Felvidéki Magyar Önkormányzati Szövetséget, mely az élet számos területén beindíthat közösségeinkben egy olyan folyamatot, melyre évtizedek óta nem volt sem politikai, sem gyakorlati akarat.
Figyelmet szentelhetnénk végre a kétnyelvűség, a neveink magyar használatának, valamint a közösségi, társadalmi életünk minőségi javításának. A falvaink és városaink által tagdíjként befizetett pénzből végre létrehozhatnánk fiatal jogászainkból egy olyan csapatot, mely valódi érdekvédelmet, szakmai tanácsokat és jogi szolgáltatást végezhetne a falvainkban élő magyar polgároknak ingyenesen, de az önkormányzatoknak is.
Létre lehetne hozni a tagdíjak egy részéből egy olyan szolidaritási alapot, mely a bajba jutott településeknek gyorssegélyt nyújthatna, ha kell. Nem beszélve arról, hogy végre ideje lenne feladnunk azt a roppant kényelmes helyzetet, hogy iskoláink megmentéséért éppen mi nem teszünk szinte egy lépést sem. Talán nem kellene végtelenségig a Rákóczi Szövetség és a magyar állam kegyeit és anyagi juttatásait keresnünk és várnunk. Talán mi is össze tudnánk „grundolni” néhány ezer eurót egy-egy kisiskolánk megmentése érdekében, ha van, lesz rá szándék.
Működtethetnénk saját pályázatíró rendszert, hiszen jó szakembereink vannak, és végre nem kellene óriási pénzekért a hatalmon lévő struktúrák embereit támogatnunk a polgáraink által befizetett adókból, sokszor kiszolgáltatva önkormányzataink fejlesztéseit a korrupt és csak a hasznot lefölöző cégeknek. Feladat, mint a tenger, és ha belegondolnánk ebbe, rájöhetnénk, hogy apránként kialakíthatjuk ezzel az önkormányzatisági rendszerünk alapjait. Mert azt azért senki ne képzelje, hogy az esetleges nagy magyar összeborulás után nem akadnak majd szép számban a politikai porondunkon olyanok, akiket ez annyira sem érdekel majd, mint a lőtéri kutya vacsorája, ellenben keresni fogják, hogy a rendszerből hogyan húzhatják ki önmaguk számára majd a legnagyobb hasznot.
De azt se gondoljuk, hogy ha kimondjuk az önkormányzatiság szót, és hozzárendeljük a megfelelő jogszabályokat és elképzeléseket, az egyik napról a másikra működni is fog. Azt hiszem, éppen ideje lesz önmagunkba nézni és olyan emberek kezébe adni a sorsunkat, akik a magyarságért és nem a magyarságból akarnak majd élni a jövőben is. Ez a felvetés sokkal időszerűbb, mint gondolnánk, hiszen napirenden tartja a kormány az önkormányzati rendszer átalakítását, ami egyet jelenthet a kis lélekszámú falvaink önkormányzatainak megszüntetésével és a nagyobb egységekhez való betagozódással. Ugyanez vár kisiskoláinkra is. Az utolsó órában vagyunk, ne ámítsuk magunkat. És hol vannak még a beneši dekrétumok, a kisebbségi törvény, a nyelvhasználati jogok és sorolhatnám. És azt is vegyük tudomásul, amikor a magyar kormányt bírálják egyesek, hogy feláldozza vagy elhallgatja a kisebbségi jogainkat, feláldozva azt a saját politikájának oltárán a V4-ekkel való együttműködés folyamatos fenntartása miatt, hogy soha még az elmúlt száz esztendőben nem kapott a felvidéki magyarság olyan anyagi támogatást, mint amilyet az elmúlt 10 évben kaptunk. Gazdaságfejlesztési csomagok, óvodafejlesztések, templomok felújítása, kulturális-oktatási pályázatok, kiemelt státuszú támogatások, hogy csak röviden mondjam. Meg kell értenünk azonban, hogy Magyarország szövetségesek nélkül elveszti Közép- Európát, és ezzel együtt elveszít minket is. S ha elveszünk, már nem lesz kiért kiállni és harcolni.
És a végére, ami talán mindennél fontosabb manapság, ebben az eszement, gyűlöletet fokozó világban.
Minden élet számít! Nemcsak a fekete, sárga, rézbőrű és fehér. Minden. Ha ezt nem mondja ki az európai politika és politikai elit, akkor a káosz és az anarchia fog eluralkodni felettünk hamarosan.
És nekünk is ki kell mondani minden fórumon és médiában. Csak Isten előtt térdelünk le és hajtjuk meg a fejünket. A többi csak színház. Mert minden élet számít! Kérem az MKP elnöki posztjáért megmérettetőket, hogy ezt mindig tartsák szemük előtt!
