(Fotó: veritasintezet.hu)

Biztonságpolitika, hadsereg és a rendszerváltoztatás címmel a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár vitaestet tartott, a pandémiára való tekintettel online formában, Marinovich Endre általános és tudományos főigazgató-helyettes moderálása mellett Fodor Lajos nyugállományú vezérezredes és Kiss Dávid tudományos munkatárs részvételével.

Marinovich Endre a szakértők bemutatása után azonnal a téma közepébe vágva azt a kérdést tette fel, hogy mikor voltak érezhetők a Magyar Néphadsereg átalakulásának első jelei? Fodor Lajos, aki az 1980-as évek derekától az egyik gépesített lövészezred parancsnoka volt, 1987-ben jelölte meg azt az időpontot, amikor a Magyar Néphadsereg a szovjettől eltérő szervezeti formára állt át. Kiss Dávid, aki abban az időben még csak az általános iskolát kezdte el, viszont doktori disszertációját a fegyveres szervek 1945 utáni történetéből írta, kutatásai alapján azt állapította meg, hogy a változáshoz azok a gazdasági problémák is vezettek, amelyek az 1970-es évek végén szigorú takarékossági intézkedésekkel kezdődtek. Az országos spórolás a hadsereget is érintette annyira, hogy időnként a fizetésekkel is problémák voltak. Ennek szomorú következményeként a műszaki értelmiségből sokan hagyták el a fegyveres erőket a 80-as évek végén.

A moderátornak a hadsereg és a politika viszonyát firtató kérdésére a vezérezredes azt válaszolta, hogy nem érte váratlanul a katonaságot 89-ben a pártirányítás megszűnése és a hamarosan bekövetkező névváltozás sem. Az addigi elvtárs megszólításból – például: őrnagy elvtárs – az átmenet idejére bajtárs lett, majd rövidesen felváltotta az úr megszólítás, amit az Antall-kormány honvédelmi minisztere: Für Lajos az első állománygyűlésen bevezetett.

A történész a változás fontos eseményeként jelölte meg 1989. október 23-át, amikor a feloszlatásra került Munkásőrség Bem téri központi épületének őrzését a hadsereg vette át. Résztvevők elmondása szerint volt bizonyos feszültség a levegőben, hiszen a Munkásőrség még jelentős fegyverzetet birtokolt, de végül az átvétel simán történt.

Az est fontos témája a szovjet csapatok kivonása volt. Ennek lehetőségéről már 1989 áprilisában tárgyalások kezdődtek Horn Gyula magyar és Eduard Sevarnadze szovjet külügyminiszter között.

Nem a szándék volt a probléma, hanem a kivont alakulatok sorsa: elsősorban otthoni lakhatásuk. Köztudott, hogy a kivonulás után évekig sátortáborokban tudták csak elhelyezni őket. A tárgyalások fő kérdése, már az Antall-kormány idején, az anyagi megállapodás volt. A szovjet fél pénzt akart az általa itt emelt épületekért, a magyar fél viszont a környezeti károk és 1956-ban okozott károk megtérítését.

Ami a Varsói Szerződés megszüntetését illeti, Fodor Lajos idézte Marinovich Endre Antall Józsefről írt könyvéből azt a drámai pillanatot, amikor a magyar miniszterelnök a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó testületének 1990. júniusi moszkvai ülésén javasolta a katonai szervezet felszámolását. A szovjet katonai lobbi nagyon erős volt, nem akarták a megszüntetést, csak a modernizálást. Volt, aki azt követelte, hogy egyszerre szűnjön meg a Varsói Szerződés és a NATO.

Tény az, hogy fokozatos volt a megszűnés, hiszen a döntés még nem született meg, amikor már nem vettünk részt közös hadgyakorlaton. Az utolsót 1989 tavaszán Csehszlovákiában tartották.

Bonyolult kérdés volt az atomtöltetek kivonása. Nagyvázsony térségénél kezdődött, aztán kiderült, hogy másutt is vannak.

Kiss Dávid hozzátette, hogy a szovjet vezetés töltött atomfejeket nem is bízott a magyarokra. Dmitrij Jazov védelmi miniszter, a Szovjetunió utolsó marsallja azt kérdezte: ha megszűnik a Varsói Szerződés, ki fogja önöket megvédeni? Valóban jött is egy időszak, amikor Magyarország semmilyen katonai rendszernek nem volt tagja. 1991 áprilisában megszűnt a Varsói Szerződés valamennyi katonai szerve, intézménye, és egy biztonsági űr állt be, aminek az volt a problémája, hogy rossz volt a viszonyunk Romániával és Jugoszláviával, zajlott a délszláv háború, és a magyarnál gyengébb védelme csak Ausztriának volt.

A NATO-tagságra való felkészülés sem volt könnyű, hiszen haditechnikánk a Varsói Szerződésből volt: keletnémet és csehszlovák fegyvereket kellett NATO-kompatibilissé tenni, úgy, hogy közben rászorultunk a Varsói Szerződés alkatrészellátásra. Közben megkezdődött az új haditechnika kiépítése, de még hosszú ideig együtt kellett működtetni a régit és az újat.

A lemaradásnak az is oka volt, hogy Magyarország 1945 után nem gyárthatott harckocsikat és repülőket.

1990-től fokozatosan épült az új rendszer, amelynek Fodor Lajos, aki 1999-től 2003-ig volt a Magyar Honvédség parancsnoka, és a Honvéd Vezérkar vezérkari főnöke, közvetlen tanúja volt.

Ma már veteránként elégedetten látja, hogy a Magyar Honvédség szárazföldi technikája a legkorszerűbbek közé tartozik, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről magas színvonalon képzett, nyelveket beszélő utánpótlás kerül ki, és folyamatos a fejlődés, persze még sok tennivalóval.

A történész viszont másféle feladatokat lát saját szakterülete előtt: az 1945 utáni és a diktatúra bukása utáni korszakról még rengeteg a kutatnivaló, különös tekintettel a szomszédos országokkal való viszonyunkra.