Az ünnep olyan különleges időszak, amikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik. Ünnepi szokásokat hajt végre, más előírásokat és tilalmakat tart be, mint hétköznapokon.
Létrejöttük fontos társadalmi szükségletet elégit ki, ünnepet minden emberi kultúra ismer. A megszokott életritmus ilyenkor megváltozik, a napi munka helyet ad az ünnepi cselekményeknek, melyek gyakran serkentő hatásúak (tánc, ének, versenyek, futás), illetve a közösséget érintő múlt események felidézésével a közösség összetartozásának tudatát fokozzák.
Az ünnep létrejötte kezdetleges fokon a táplálékul szolgáló növény- és állatvilág, továbbá az emberi élet fő fázisaival kapcsolódik össze: a születés, megújulás, halál ünnepei. Az időszámítás, a naptárkészítés fejlődésével párhuzamosan kialakulnak a naptári ünnepek, és a mezőgazdasági munka fontosabb – főleg kezdő és végző – fázisai is részben naptári ünnepekké lesznek.
A századforduló körül a magyar parasztság ünnepnek tekintette az egyházi és a nemzeti ünnepeket, továbbá az emberi élet jelentős fordulóit, az említett mezőgazdasági munkaünnepeket, de voltak saját népi ünnepei is, részben lokális emlékünnepek, közigazgatási ünnepek.
Jutott mindez eszembe május elsején, (meg vasárnaponként) ami idén a hónap első vasárnapjára esett, az anyák napjával együtt.
Nagyon sok embernek a vasárnap az otthoni munkák elvégzését, a családi bevásárlást jelenti. A gyerekek így sokszor meg sem ismerik az ünnepet.
A bibliai ünnepek szerint: „Izráel Istene megparancsolta, hogy az év bizonyos meghatározott napjain ünnepeljenek.
„Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Szólj Izráel fiaihoz, és mondd meg nekik: Ezek az Úr ünnepei, amelyeken szent összejövetelt kell egybehívnotok. Ezek az én ünnepeim: Hat napon át végezzétek munkátokat, de a hetedik napon teljes nyugalom legyen szent összejövetellel. Semmiféle munkát ne végezzetek; az Úrtól rendelt pihenőnap legyen az mindenütt, ahol laktok.”
Ez volt az elődeinknél, amit évszázadokon keresztül meg is tartottak, méghozzá nemcsak a hívők.
S aztán jött a szocializmus, amikor mindent kitaláltak, csak vasárnap ne legyen ünnep, s főleg ne legyen az a templomba járás napja. A régi liturgikus, vagy természettel összefüggő ünnepeket, s még később a családi ünnepeket (az esküvőn kívül – de azt is más formában) is mint a születés, keresztelő, felváltották a napjainkra oly jellemző bulik, piknikek, Valentin-nap, a szerelmesek napja, mely szavakból is következtethetünk, hogy nem magyar eredetűek.
Na és az új történelem kreálta május 1., május 9., kenyér ünnepe, nagy októberi szocialista forradalom, Télapó, fenyőünnep, stb.
S máris eltűntek a hagyományőrző napjaink, ünnepeink, szokásaink, jobb esetben felkerültek a színpadi folklór kategóriába, s nemhogy megismerték volna az újabb generációk a régi ünnepek, hétköznapok, évszakok munka- és ünnepi szokásait, szórakozásait, hanem a régit felújítva, vagy elfeledve, idegen elemekkel jöttek a sötétben villogó fényű bulik, diszkók, lampionos, lufis születésnapok, töklámpás szerencsétlenségek, a fehér, vagy műfenyők csillogó villogó ünnepei, már novemberben – s mindez hit, ismeret nélkül, üres tartalommal.
A nemzeti ünnepeket megtartani meg nem is volt szokás, vagyis nem volt szabad 1990 előtt megtartani, emlékezni. Amikor kezdtük megismerni a szocialista történelemkönyvek hazugságait, akkor kezdtünk megemlékezéseket tartani, emlékjeleket, emlékműveket állítani.
Annak idején a változást nemcsak a politikai tilalmak hozták, de az életmód változása is.
Az idegen üzletláncok áramlatával, megszüntetve a kisboltok varázsát, közbelépett a kereskedelem és sok millió családnál teljesen megszüntették az ünnepnapok igazi jellegét. A családi, közösségi összejövetelek átváltoztak eszem-iszom dáridókká, versenyszellemű önmutogatássá.
Emlékszem, a közelmúltban (akár napjainkban) egy keresztelő alkalmával az összegyűlt rokonság legfőbb célja volt a videofelvétel készítése, s még akkor sem tértek észhez, amikor a szertartást végző pap, megszakítva a szertartást, megvárta míg a saját produkciót be nem fejezte a rokonság.
Hát ide jutottunk, minden a külső, nem pedig az, hogy mi miért történik, vagy honnan ered, miért tesszük, amit teszünk – akár szakrális térben, rendezvényen, vagy egy hagyományőrző napon vagyunk. A falunapokban meg az a „jó”, hogy (csaknem) minden igényt kielégítenek, egy napba belefér minden, és ennyi a helyi kulturális igény kielégítése – sok helyen.
S most e két év kényszerszünet után, nem a minőség, hanem a mennyiség lesz a fontos a találkozásoknál. Lehet ez sem véletlen, hogy ezt így hozta a sors? Minden rajtunk múlik.
Jutott eszembe mindez annak apropóján is, hogy ha minden régi és új ünnepnek, szokásnak keresnénk a gyökerét, a miértjét, ha tartalmat, minőséget adnánk ünnepeinknek, más lenne a világ. Helyére kerülne a hitélet, a nemzettudat, az önismeret, a közösségi lét összetartó ereje, s nem kellene elvárni mástól, s nem kellene politikust, és mindenkit szidni mindenért. Egymást nevelő, példaadó hatása lenne hitnek, erkölcsnek, emberi tiszteletadásnak, de a szórakozásnak is, ami szintén létszükséglet. Csak rajtunk múlik.
Kedvenc mondásom: egy népet fel is lehet emelni, de le is lehet zülleszteni.
Márai ezt írta az ünnepekről: „Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (…) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.”
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
