A második világháború vége annak a reményét hordozta, hogy a világ visszatér normális kerékvágásába, és győzedelmeskedik a demokratikus berendezkedés. Miközben a második világháború során Európában a főként a nemzetiszocialista Németország által gyakorolt kollektív bűnösség, és ezzel összefüggésben a népirtás elve, illetve brutális gyakorlata végképp leszerepelni látszott, a győztes nagyhatalmak mégis több közösséggel szemben továbbra is érvényesítették a kollektív bűnösség elvét.
Ennek következtében csupán Csehszlovákiában négy és fél millió német és magyar származású ember vált jogfosztottá. A szlovákiai magyar nemzetrészt Eduard Beneš csehszlovák elnök dekrétumai, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács határozatai megfosztották állampolgárságuktól, akik ily módon elvesztették állásukat, nyugdíjjogosultságukat. Sőt, a magyarság elleni államhatalmi fellépés következtében tízezerszámra fosztották meg a felvidéki magyarságot ingatlan- és földtulajdonától. Amennyiben szlováknak vallották magukat, némi esélyük volt a jogfosztó intézkedések alól kibújni, de az úgynevezett „reszlovakizáció” következményeként a felvidéki magyarok lelkében máig ható traumák keletkeztek, amelyeket a felemás módon zajló csehszlovákiai, majd csehországi, illetve szlovákiai törvénykezés a rendszerváltás óta csak részben oldott meg.
Milyen téves közvélekedés él e dekrétumokról, továbbá a Kárpát-medencében másutt, így például Romániában, valamint a titói Jugoszláviában magyarsággal szemben foganatosított politikai gyakorlatról?
Hogyan állnak a kérdéshez ma a szomszédos, érintett államok vezetői, illetve kutatói? Mikor és milyen tényezők hatására változott meg ez a politika a háborút követően, illetve melyik országgal példaértékű ma az együttműködése Magyarországnak? De nemcsak ezekkel a kérdésekkel, hanem például a magyarországi németség kitelepítésének a részletes elemzésével is foglalkoztak a 2023. november 8-i budapesti konferencián a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen.
A „Kollektív bűnösség Közép-Európában a II. világháború után és ma” címmel szervezett angol nyelvű konferencia a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Kisebbségpolitikai Kutatóműhelye kezdeményezte. A tavaly ősszel megalakult műhely hazai és külföldi résztvevőit Deli Gergely rektor üdvözölte.
Gyurcsik Iván rektori tanácsadó, a kutatóműhely vezetője bevezetőjében hangsúlyozta, hogy az egyetemen tavaly ősszel megalakult műhely viszonylag fiatal. Történészek, jogászok, társadalomtudományokkal foglalkozó szakemberek kiemelt hangsúlyt fektetnek a kollektív bűnösség kérdésének kutatására. Főként az egykori és mai szomszédos országok 1945-öt, illetve 1989-et, a demokratikus átalakulást követő gyakorlatát vizsgálják, miként történt meg a bocsánatkérés, illetve miként maradt el, mert ez utóbbi hozzájárulhat a jövőbeni konfliktusok állandósulásához.
Gyurcsik Iván közvetlen környezetünkben öt olyan szimbolikus gesztusra hívta fel a figyelmet, amelyek segítenek ezeket a görcsöket oldani.
A magyar parlament 1990-ben, majd annak elnöke, Szili Katalin ismételten 2007-ben a magyarországi németségtől bocsánatot kért, amiért 1945-öt követően Magyarországról kitelepítették őket és január 19-ét pont ennek hangsúlyosabbá tétele érdekében a Magyarországról kitelepített németek emléknapjává nyilvánította a Magyar Országgyűlés. A másik ilyen gesztus déli szomszédaink irányából érkezett. 2013. június 21-én a szerb parlament elítélte a magyar polgári lakosságot sújtó atrocitásokat. Aztán 1995-ben Václav Havel cseh köztársasági elnök, illetve 2005-ben Paroubek cseh miniszterelnök tett a Csehországból elűzött németek irányába gesztusokat.
A szlovák parlament 1991 februárjában tett a kárpáti németek kitelepítésének elítélésével kapcsolatban nyilatkozatot, illetve a szlovák és magyar püspöki konferencia közös megbékélési szentmise keretében kölcsönösen megbocsátott és bocsánatot kért a másik féltől 2006 júniusában Esztergomban.
Ezek mind szimbolikus gesztusok voltak – hangsúlyozta Gyurcsik Iván, aki azt is elmondta, hogy a német-francia, illetve a dél-tiroli gyakorlat megbékélési mintaként csak elemeiben használható régiónkban – ,és felhívta a figyelmet arra, hogy Szlovákiában a magyar kisebbség 1992-ben, illetve 2007-ben jelezte igényét egy olyan gesztusra, amit a szlovák parlament a kárpáti németekkel kapcsolatban megtett, de a magyar kisebbség tekintetében erre – sajnos nem került sor.
A konferenciára a korábban az ENSZ-ben sokáig nemzetközi emberi jogi és kisebbségi kérdésekkel foglalkozó kubai és egyesült államokbeli állampolgársággal rendelkező Alfred de Zayas professzor ez alkalommal külföldről on-line jelentkezett be. Előadásában az európai kollektív bűnösség történelmi háttereit elemezve kitért a holokausztra, a németek és magyarok háborút követő bűnösségének a kérdéseire, a büntetésre, olykor az ellenük folyó népirtásra, végül megállapította, hogy jóllehet sor került rá Európa történelmében, de a kollektív büntetés alapvetően ellentétes a jogrendszerrel.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kara dékánja, Varga Réka nemzetközi jogi szempontból vizsgálta a kollektív felelősséget, felhívva arra a figyelmet, hogy mennyiben osztozik például az egyén, az állampolgár az állam által indított, katonák által akár háborús bűnök elkövetésében viselt felelősségben. Kit lehet és kell büntetni ilyenkor, amennyiben felelősségre vonásra kerül sor? Milyen testületeket lehet, illetve kell ilyenkor felállítani a felelősség megállapítása érdekében? – sorolta fel a tennivalókat Varga Réka.
Ezt követően panelbeszélgetésre került sor, amelyben Tárnok Balázs, a kutatóműhely tagja, az Európa Stratégia Kutatóintézetének vezetője elsőként Ján Rychlíknek, a prágai Károly Egyetem professzorának adta meg a szót, aki a csehszlovákiai magyar és német kisebbség helyzetét elemezte.
Míg a potsdami konferencia döntésének következtében a német kisebbség egészét, 2 256 000 embert Csehországból kitelepítettek, addig Szlovákiából a lakosságcserével 89 660 magyarral lett kevesebb – állapította meg a cseh professzor.
Így aztán 354 559 magyarral Szlovákia továbbra is többnemzetiségű állam maradt. A Szlovák Nemzeti Tanács már 1945 februárjában intézkedett a nem csehszlovák állampolgárok földtulajdonának elvételéről, ám a kisajátítás több lépcsőben zajlott.
1948 februárja után is sajátított ki az állam földeket Csehszlovákiában. 1992 februárjában és áprilisában azonban Csehországban a Cseh Nemzeti Tanács e földek visszaadásáról rendelkezett, míg Szlovákiában ilyen lépésre nem került sor.
Juraj Marušiak, a Szlovák Tudományos Akadémia főmunkatársa a második világháború utáni csehszlovák megtorló intézkedéseket ismertette, hiszen a kassai kormányprogramban Csehszlovákiát a csehek, szlovákok és ruszinok nemzetállamaként határozták meg, így a magyarok és a németek ki lettek rekesztve belőle. A cél eredetileg egy etnikailag tiszta szláv állam létrehozása volt. 1960 után az etnikai kisebbségek csak és kizárólag nyelvi jogaik megadására számíthattak – jelentette ki a szlovák kutató,
majd elmondta azt is, hogy Szlovákia különválását követően a szlovák politika abból indult ki, hogy Szlovákia is a beneši Csehszlovákia folytatójaként határozta meg magát és az 1993 és 2023 közötti Szlovákia kárpótlással kapcsolatos konkrét válaszai is ebből erednek.
Fiala-Butora János, aki rövid ideig még az írországi Galway Egyetem kutatója, de az elkövetkező időszakban várhatóan hamarosan visszatér Pozsonyba, a Beneš-dekrétumok mai hatásaira és a helyzet magyar nemzeti szempontból való ellentmondásaira és traumaképző vonásaira világított rá előadásában.
Fiala-Butora János előadásában ismertette, hogy miként alkalmazzák a mai napig visszamenő hatállyal Szlovákiában a Beneš-dekrétumokat, hogyan juttatják érvényre napjainkban az etnikai alapú kollektív bűnösség elvét a gyakorlatban, ez miért összeegyeztethetetlen a hatályos nemzetközi jogi előírásokkal és emberi jogi normákkal.
A Beneš-dekrétumok kérdésével kapcsolatban nemzetközi bírói fórumok előtt tevékenységet kifejtő szakember továbbá lehetséges javaslatokat is felvázolt a probléma megoldására.
A délutáni panelbeszélgetéseket Marchut Réka előadása nyitotta, amelyekben a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének kutatója a magyarországi német kisebbség elűzése felelősségének a kérdését elemezte. A szakértő előadásában bemutatta a közép-európai németség kitelepítésével kapcsolatos nagyhatalmi politikát, és elemezte az egyes állami gyakorlatokat.
Ezt követően Lönhárt Tamás, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem docense az erdélyi közösségeket 1944 és 1947 között ért, 1989 utáni kollektív traumaképeket tárgyalta Románia 1989 utáni törvénykezésében, illetve kollektív emlékezetében.
A Szerb Alkotmánybíróság bírája, Korhecz Tamás, aki a konferencián egyetemi tanári minőségében vett részt, a szerbiai rehabilitációs és jóvátételi gyakorlat sajátos kérdéseiről számolt be. Előadásában vizsgálta a kollektív bűnösség elvének etnikai alapú alkalmazását az 1944-48 közti Jugoszláviában, a jugoszláviai és szerbiai történelmi megbékélés folyamatát és tényezőit, valamint a szerbiai jóvátételi folyamat ún. jó gyakorlatait mutatta be.
A nap eseményeit összegezve Vizi Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Jogi Tanszékének docense arra hívta fel a figyelmet, hogy az emberi és kisebbségi jogok védelme terén – miként azt a mai konferencia is megmutatta – igen sok teendőnk van.
(Gecse Géza/Felvidék.ma)
