Vásáry Tamást a Jóisten tenyerén hordozta: gazdag és változatos életpályát szánt neki. A művész nem ásta el talentumát és élt a lehetőséggel. Művészete korszakokat ívelt át. Tízévesen Dohnányi Ernő tanítványaként szívta magába azt a kivételes kultúrát, amit a Mester képviselt, s át tudott ifjú tanítványának adni. Vásáry versenyeket nyert, s 1953-ban Kodály Zoltán vette maga mellé tanársegédnek a Zeneakadémián.
1956-ban családjával együtt emigrált, s ekkor indult szédületes világkarrierje. Zongoristaként világhírű karmesterekkel dolgozhatott együtt, ezek között számos magyar nevet is felsorolhatunk, mint például Solti György, Széll György és Fricsay Ferenc. Később maga is felállt a pulpitusra, a krónikák feljegyzése szerint mintegy száz zenekar élén lépett fel. A világ nagy stúdióinak is gyakori vendége lett, diszkográfiája figyelemreméltó.
A rendszerváltás után hazatért, s belevetette magát a magyar zenei életbe. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának főzeneigazgatójává nevezik ki, s minden nagy magyar zenekarban szívesen látott vendég lett. Nemcsak zenészként ismerte a közönség, előadásaival nagyon sokat tett a klasszikus zene népszerűsítéséért. Munkáját számos kitüntetéssel ismerték el.
Utoljára a mesterrel 2023 májusában találkoztam egy lemezbemutató sajtótájékoztatón. Kértem tőle egy rövid interjút, ami kissé hosszabbra nyúlt. Kedvesen anekdotázott, megtisztelt azzal, hogy tegeződhettünk. Akkor a zongoristák és a művek kapcsolatáról kérdeztem, amit így foglalt össze:
„Úgy érzem, az én játékom viszonylag állandó. Az előadás viszont mindig a zongoristától függ. Ugyanabban a korban találhatunk olyan előadóművészt, akire a ’gépzongorista’ jelző illik, még a másiknál megállapítható, hogy – romantikus érzelmekkel telített – játéka szívből jön. Röviden: minden korban vannak jó és rossz művészek; jóllehet közülük többen különböző iskolákhoz tartoznak.
Vásáry Tamás és Hollós Máté (Fotó: Csermák Zoltán)
A szovjet Neuhaus iskolát teremtett, szelleme a tanítványai, Richter, Gilelsz játékában is érezhető. Ez nem zárja ki meggyőződésemet, hogy az előadóművész, s annak stílusa áll mindig a középpontban. Természetesen nem szabad elfeledkezni a divatirányzatokról sem, itt említhetem az általános ’elgépiesedést’, a virtuozitásra való törekvés sokkal élesebben nyilvánul meg. Ezt egy példával világítom meg.
Az a fajta zongorázás, amit Fischer Annie képviselt, és amit az egész világon elismertek, egy követendő filozófiát mutatott: mi jön ki a szívedből, mit tudsz nyújtani a hallgatóságnak. Ebből a szempontból a precizitás nem nyom a latban, másodlagos.
Sokszor felvetődik a tévhit, hogy az adott nemzet fia autentikusabban játssza hazája híres zeneszerzőjének műveit. Nos, ez nem igaz! Egy frappáns példát idéznék: az 1955-ös varsói Chopin-verseny mazurka kategóriájában (akkor volt ilyen is) nem egy lengyel diadalmaskodott, az első díjat egy kínainak, Fou Ts’ongnak ítélték, jogosan.”
(Vásáry Tamás február 5-én hunyt el)
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
