A Magyar Szövetség országos alelnöki, valamint valamennyi országos és járási szintű tisztségéről lemondott Őry Péter. A döntés első ránézésre akár egy jelöltállítás körüli belső konfliktusnak is tűnhetne. Valójában azonban ennél többről van szó: a párt egyik legtöbbet dolgozó, önkormányzati és szakpolitikai háttérrel is rendelkező szereplője állt félre a formális pártmunkából.
Őry Péter nem díszpolitikus volt a Magyar Szövetségben. Nem az a típus, aki kizárólag ünnepi beszédekben, koszorúzásokon vagy kampányfotókon jelenik meg. Polgármesterként, önkormányzati szakemberként, nyelvhasználati jogvédőként, pártalelnökként és civil szervezeti vezetőként egyszerre volt jelen a felvidéki magyar közéletben.
Csallóközcsütörtök polgármestereként éveken át a településfejlesztés, az energetikai korszerűsítés, az intézmények felújítása és a helyi infrastruktúra ügyeivel foglalkozik. A Pro Civis élén a nyelvi jogok, a kétnyelvű ügyintézés, az önkormányzati adminisztráció és a magyar közösség mindennapi jogérvényesítése tartozik a munkájához. A Szlovákiai Magyar Önkormányzati Társulás elnökeként pedig az utóbbi időben éppen azt próbálja megmutatni, miként lehet a magyar önkormányzatok munkáját korszerű eszközökkel, akár mesterséges intelligencián alapuló megoldásokkal is segíteni.
A Magyar Szövetségben mindez különösen értékes háttér volt.
Egy parlamenten kívüli pártnak ugyanis nemcsak arcokra, hanem dolgozó emberekre van szüksége:
olyanokra, akik tudnak szlovákul tárgyalni, képesek szakmai anyagokat írni, törvénymódosítási javaslatokat előkészíteni, háttérszövegeket megfogalmazni, sajtóban szerepelni, települési ügyeket országos politikai témává emelni, és ha kell, hétvégén is elmenni egy-egy fórumra vagy rendezvényre.
Őry ezek közé tartozott.
Ezért a lemondása nem egyszerűen egy név elvesztése az országos alelnöki névsorból. Sokkal inkább annak a kérdése, hogy a Magyar Szövetség milyen típusú embereket tud megtartani maga körül. Azokat-e, akik tényleges munkát visznek, vagy azokat, akik a belső erőviszonyokban ügyesebben mozognak.
Őry Péter döntésének közvetlen hátterében a járási jelöltállítás körüli bizalmi törés áll. A történetet ő maga nem pusztán személyes sérelemként értelmezi, hanem politikai kultúraként.
Úgy látja, ha egy országos alelnök saját járásában nem kapja meg a szükséges politikai bizalmat, akkor abból következménynek kell lennie. Nem lehet úgy országos feladatokat vinni, hogy közben a saját hátország többsége nem áll mögötte.
Ez az ő olvasatában bizalmatlansági szavazás volt. És ha így van, akkor a lemondás nem látványos sértődés, hanem logikus következmény:
ha nincs bizalom, nincs mandátum sem.
A döntés azonban mélyebbre mutat. Őry Péter régóta a megújulás szükségességéről beszélt. A Magyar Szövetség számára a parlamenti képviselet visszaszerzését tartotta alapvető politikai célnak, de ehhez szerinte nem elég a régi működési reflexek folytatása.
Nem elég ugyanazokkal a belső alkukkal, ugyanazokkal a járási zárványokkal, ugyanazokkal a személyi körökkel nekimenni a következő választási ciklusnak.
A pártban most éppen ez a kérdés válik élessé: lehet-e megújulást hirdetni úgy, hogy közben a jelöltállításoknál továbbra is a régi logikák érvényesülnek? Lehet-e korszakváltásról beszélni, ha a teljesítmény, a szakmai munka és a politikai teherbírás helyett a helyi erőcsoportok belső számításai döntenek? És lehet-e parlamenti visszajutást remélni, ha azok az emberek fáradnak bele elsőként, akik a párt szakpolitikai és szervezeti munkájának jelentős részét eddig ténylegesen elvégezték?
Őry Péter lemondása azért fájdalmas üzenet a Magyar Szövetségnek, mert nem kívülről érkező támadás. Nem ellenfél mondja, nem rivális párt, nem kommentelői düh. Belülről jön.
Egy olyan embertől, aki három évtizede a felvidéki magyar közélet része, aki az Együttéléstől az MKP-n át a Magyar Szövetségig végigdolgozott több politikai korszakot, és aki a civil, önkormányzati és pártpolitikai mezőben egyaránt otthonosan mozgott.
Különösen fontos, hogy Őry nem a pártból lépett ki. Tisztségeit tette le. Ez politikailag árnyaltabb és súlyosabb helyzet. Nem kívülről csapja be az ajtót, hanem belül marad, de nem vállalja tovább a működés formális felelősségét. Ez azt üzeni: nem a közösségi ügyet hagyja ott, hanem azt a pártbeli működésmódot, amelyben saját értékelése szerint már nem tud érdemben dolgozni.
A Magyar Szövetségnek ezért nem az a legfontosabb kérdése, hogy Őry Péter megsértődött-e. Ez a legkényelmesebb, de a legfelszínesebb magyarázat lenne. A fontosabb kérdés az, hogy
miért jut el egy ilyen teherbírású ember odáig, hogy azt mondja: elég volt.
Mert Őry Péter távozása a tisztségekből nemcsak személyi veszteség. Tünet. Annak a tünete, hogy a Magyar Szövetségben a megújulás ígérete és a régi belső működési logika ütközött össze. És ha egy pártban a megújulásra alkalmas, szakmailag terhelhető emberek kezdik elveszíteni a türelmüket, akkor az már nem magánügy.
A párt ugyanis most nem pusztán egy alelnököt veszít a formális struktúrájából. Egy olyan embert veszít el aktív országos szereplőként, aki hidat jelentett az önkormányzati világ, a nyelvhasználati jogvédelem, a civil háttérmunka és a pártpolitika között. Olyan embert, aki nemcsak beszélt a közösségi munkáról, hanem évek óta csinálta is.
Lehet Őry Péter döntését vitatni. Lehet vele nem egyetérteni. Lehet azt mondani, hogy egy pártban a jelöltállítás nem jár alanyi jogon senkinek, még egy országos alelnöknek sem. Ez igaz is. De a történet lényege nem ez. Hanem az, hogy a Magyar Szövetség mit kezd azokkal, akik eddig a párt mögötti munkát vitték.
Mert egy politikai közösség állapotáról nemcsak az árulkodik, kik kerülnek fel a listákra. Az is, kik állnak fel mellőle.
Őry Péter most felállt.
Szalai Erika/Felvidék.ma
