Bejön a kis kávézóba, leül, és úgy kezd beszélgetni, mintha sok-sok éve ismernénk egymást. Pedig személyesen most találkozunk először. Persze, én előnyben vagyok, hiszen a Ghymes-koncertekről, a lemezekről ismerhetem őt. Két órát beszélgetünk, majd hirtelen az órájára néz, és felugrik, régen úton kellene lennie Székesfehérvár felé, ott lesz fellépésük. Ő elrohan, én meg komótosan sétálok, és arra gondolok, mégis sok-sok éve ismerem Szarka Tamást.
Nekem az idei év kicsit a Ghymes jegyében telt, hiszen január elején ott voltam Budapesten a Sportarénában tartott koncerten, majd nyáron Galántán, most a napokban pedig Mosonmagyaróvárott. De milyen volt ez az év a Ghymesnek?
– Nekünk is hasonlóképpen telt… Már 50-60 fellépésnél járunk. Sok fontos hangverseny van utánunk. A Sportarénában a 25. születésnapunkat ünnepeltük. Szakmai körökben úgy tartják, kevés zenekar engedheti meg magának, hogy az Arénában lépjen közönség elé. Ez volt hát az év egyik legfontosabb eseménye, DVD-n is megjelent.
Most, decemberben szinte minden nap, Sepsiszentgyörgytől Ostraváig van fellépésetek. Van olyan hely, mely különösen kedves?
– Nehéz lenne egy várost megnevezni, mert ahová hívnak bennünket, nagy szeretettel várnak. Mindegy, hogy hétköznap van vagy ünnep, sokan jönnek. Persze, öröm úgy játszani, hogy az emberek értik az énekeinket, a zenésznek viszont fontos, hogy olyan helyen is fellépjen, ahol nem értik a magyar szót, csak a muzsika kedvéért jönnek el. Ez olyan, mintha egy másik kultúrába kirándulnánk. Decemberben pedig azért van sok koncertünk, mert két éve kiadtuk a Mendika című karácsonyi lemezünket, Törőcsik Mari közreműködésével. A lemezt színpadra vittük, és nagy sikere van.
A Ghymes nemcsak a turnékkal kirándul, hanem a zenében is. Szarka Gyulának például idén jelent meg a Toldi-lemeze. Újabb Ghymes-lemezre meddig kell várnunk?
– A tervek szerint jövő tavasszal kezdjük el a munkákat, és őszre kész is lehet az új anyag. Én már a fülemben hallom a muzsikákat.
A negyedszázad alatt voltak fordulópontok az együttes életében, csak fenn meg lenn nem volt. Hol zajosabban, hol meg csendesebben, de mindig a csúcson voltatok.
– Azért, mi nem felejtjük el, hogy nagyon alulról kezdtük. És ez sokat segít abban, hogy megbecsüljük a sikert. A nulláról indultunk és rengeteg lépcsőt másztunk meg, amíg feljutottunk ide. Mindent magunk harcoltunk ki, így értékesebb, amit elértünk. Sok tagcserét megéltünk, bár ezek nem állították meg a zenekart, inkább lendítettek rajta. De ha belegondolok, valóban nem voltak hullámvölgyeink. Csak egyre többen és többen lettek a koncertjeinken. Nekünk pedig az volt az elsődleges szempont, hogy jól érezzük magunkat a színpadon, mert az átjön, azt szereti a közönség is.
Igen, a közönség hitelesnek tart, a szakma meg díjjal ismeri el zenéteket. A Magyar Művészetért Díjtól a Magyar Örökség Díjig szinte mindent megkaptatok. Mi az, amit még elérhettek?
– Magyarországon azt mondják, aki megtölti a Sportarénát, az felért a csúcsra. Úgyhogy, mi talán már elértük azt, amit itt, a Kárpát-medencében el lehet érni. Hiányérzetem legfeljebb akkor van, amikor szöveget írok, és előjönnek a sorsunkat nehezítő gondok. Ezek akaratlanul is megjelennek a szövegekben. Persze az örömök is.
Az öröm lehet, hogy sikerült megszabadulnotok minden skatulyázástól, és már csak Ghymes van, hamisítatlan, egyedi stílussal?
– Ez a legtöbb, amit zenész kaphat. Gyakran mondták, hogy világzenét játszunk. A világzene nem más, mint a feldolgozott népzene, márpedig mi nem feldolgozásokat, hanem saját dalokat játszunk. A stílusunk elég régen kialakult. Az az egyik legszebb ajándék, ha az ember munkáját eredetinek tartják. És akik eljönnek a koncertekre, valószínűleg a mi zenénket annak tartják.
Ezek szerint van piaca az igényes zenének. Egyrészt azt látom, hogy a Ghymes-koncerten a nézők a Sportaréna oldalait feszegetik, másrészt meg bekapcsolom a kereskedelmi rádiókat, és megrettenek. Ez lenne a zenei közízlés?
– Természetesen, van piaca az igényes zenének, erre mi vagyunk, de mások is, a bizonyíték. Valamikor a 90-es években elterjedt az a tévhit, hogy nem kell minőséget játszani. Ezt a magukat zenészeknek is nevező üzletemberek mondták ki. Pedig van egy meglehetősen elhanyagolt réteg, amely szereti a minőséget, keresi, és meg is fizeti. Sajnos tény, hogy a média is a minőség ellen van. A rádiók nem azt a zenét játszszák, amit az emberek hallani akarnak. A tudatot és az ízlést próbálják megváltoztatni, de nem mindenki dől ennek be. Elég régen a szakmában vagyok már, hogy ki merjem jelenteni: tudatos ízlésrombolás folyik. Bár amíg teltházas koncertjeink vannak, nekünk tán ezzel nem kell törődnünk.
És talán azért sem, mert, amikor állsz a színpadon, kezedben a hegedűvel, behunyod a szemed, és elkezdesz játszani, akkor az embernek az az érzése, hogy valami titok van a birtokodban. Van titok?
– Persze hogy van titok, csak nem megfejthető. Ez a mi szerencsénk, mert ha meg lehetne fejteni, akkor tanítani is lehetne. Sokan elvégeznék a költőiskolát… De komolyra fordítva a szót: ez egy ajándék, én ezt kaptam. Ugyanakkor nagyon sok évet el kell tölteni a hangszerrel, hogy eljuss egy szintre. Az adottság vagy tehetség nem elég, rengeteg munka is kell hozzá. Nekem ebben a hangszerben évtizedek munkája van. A versírásról pedig hadd mondjam azt némi iróniával, hogy írni sem kell tudni, csak beszélni. Gondoljunk csak a népdalszövegekre! A legtöbb népdal szerzője valószínűleg írástudatlan volt. Szóval, az alkotást nehéz szavakba foglalni, mert ez valójában érzés. Igazából én sem tudom, hogy van ez. Csak azt tudom, hogy a sikerhez adottság meg nagyon sok munka kell. És a kettő együtt boldoggá teheti az embert.
Egyik legszebb dalotok a Kézfogás. Gyönyörű, egy himnusz üzenetét is hordozza. Csak az az érzésem, rózsaszín szemüvegben írtad, mert a magyar valóság nem a kézfogásról, hanem a torzsalkodásról szól.
– Azt gondolom, aki kiáll emberek elé a színpadra, annak kötelessége, hogy ellentmondjon a széthúzásnak. Széthúzást hirdetni butaság, hiszen létezik, erősíteni már nem kellene. A Kézfogást többen nevezik a Duna Televízió himnuszának, hiszen a felkérésükre készült. Van, aki a Ghymes himnuszának tartja, én meg azt mondom: ez felhívás. Én kisebbségiként látom az anyaországot, és ezzel összefüggésben foglalkoztat a szabadság kérdése is. Sok dalt írtunk már erről. Itt élünk a szláv tengerben, és azt látom, eluralkodott a hungarofób hangulat. Végtelenül zavar. Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy mitől van ez? Azt gondolom, amíg ez nem változik, amíg például itt, Szlovákiában bennünket nem fogadnak el és nem szeretnek, addig nem lehetünk egészen szabadok. Addig tőlünk nem is várhatják el, hogy hazaként tekintsünk erre az országra. Most mintha rezervátumban élnénk, legszívesebben talán úgy kezelnének bennünket, mint régen az indiánokat. Pedig ennek az országnak egyik értéke a magyarság, a nyelvével, a kultúrájával, a gondolkodásmódjával együtt.
Látod a szlovák-magyar szembenállás végét? Van rá remény?
– Valószínűleg, szelídülni fog ez is. A Kézfogásban azt írtam, hogy „a magyarság szívbe menekül, úgyis jót talál”. Nekünk meg kell találnunk azokat, akik befogadóak. Én reménykedem, hogy vannak ilyenek, és ha „bejutunk”, akkor jót találunk a szívekben.
Sokan elköltöznek innen mostanában. Ti miért maradtatok ebben a nyelvtörvénytől nyomorított világban?
– Nyilvánvalóan, mi is elmehetnénk, de nekem ez soha eszembe se jutott, fel sem merül bennem, hogy elköltözzek. Nekem a hazám itt van. Zsolnát nem tudom annak nevezni, mi végből is lenne a hazám… De itt van a szülőfalum, Királyrév, nekem a Mátyusföld és a Csallóköz a maga kukoricaföldjeivel, búzatengerével meg folyóival, a Dudvággal, a Feketevízzel az otthonom, és nem Budapest. Itt vannak a gyökereim, bár vannak, akik gyökértelenül élnek, és hirdetik, hogy az a jó. A magyarnak viszont nem olyan a természete, hogy gyökértelenül éljen. Ha erősek a gyökereid, a szél sem fújhat arrébb.
Magyarországon otthon tudod magad érezni?
– Nagyon sok szeretet kapunk Magyarországon, így én ott jól érzem magam. Az ember könnyen otthon érzi magát ott, ahol elfogadják. Mai napig zavarba ejt, és bele tudok pirulni, hogy mennyire szeret a közönség. És nem néznek ránk furcsán akkor sem, ha kiderül, hogy nem ott lakunk. Hogy mit hoz a holnap, nem tudom, de egyelőre nekünk nem kell hazát választani. Nem vagyunk rákényszerítve. Ez így van jól.
Nemrég magyarországi értelmiségiekkel beszélgettem, mindenen vitatkoztak, mígnem, tán az én felvidéki voltomnak köszönhetően a Ghymesre terelődött a szó, és békés lett a hangnem. Az volt az érzésem, egyféle nemzeti minimum vagytok.
– Valószínűleg kitartóak vagyunk valamiben. 26 éve ugyanazt mondjuk és teszszük, véleményünket nem változtatjuk naponta. Meg a muzsika, a szöveg, a 26 év a színpadon, a lemezek… ez talán mind hozzájárul, hogy elfogadnak bennünket.
A magyar közélet megosztottságáról beszélünk, pedig most már a szlovákiai magyar politikai és közéleti valóság is a megosztottságról szól.
– Én ezt hibának tartom, és valószínűleg nem vagyok egyedül a véleményemmel. Szerintem a többség hibának tartja a pártszakadást. De úgy látom, sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja, hiszen voltak választások, és gyakorlatilag mintha a másik oldal nem is létezne. Egyértelmű, hogy most a szlovák kormány elég erősen szorít bennünket. Nyolc évig nem volt semmiféle gond, most meg már van, mert felülről gerjesztik. Csak azt ne gondoljuk, hogy lent az emberek között nincs ellenségeskedés. Épp emiatt kellene jobban összetartanunk. Ezért is tragikomikus a pártszakadás. Komikus kívülről, tragikus belülről. Nem látom értelmét.
A magyar politikai erőtér eddig nem tudott beszippantani benneteket. Tudatos az ellenállás?
– Perszehogy tudatos. Számtalan esetben hívtak bennünket. Mick Jagger mondta, hogy a politikusoknak meg négy évben egyszer van szükségük zenészekre. Van ebben valami igazság. De ha visszanézünk a történelembe, ki tudja ma már, hogy ki volt a pénzügyminiszter, mikor Bach vagy Mozart élt. De Bach és Mozart zenéje még ma is itt van. Azt gondolom, a politikus semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a kőműves, a pap vagy a tanár. Igaz, hatalom van a kezében, amivel élhet, vagy visszaélhet. Nem vitatom, hogy felelősségteljes a munkája, de a pedagógusoké is az, és én is érzem a munkámban a felelősséget.
Békétlen és szép dolgokról is beszélgettünk, pedig most már csak az utóbbiról kellene szólnia mindennek, hiszen jön a karácsony. Számodra mi ennek az évnek a karácsonyi üzenete?
– Az, hogy meg kell állni egy pillanatra. Ha összességében, közösségi szempontból nézzük, nem volt egy jó év. A jövő évnek tehát az a dolga, hogy egy kis reményt adjon, mert ha azt elvesztjük, minden oda van. Minket, felvidéki magyarokat most félni tanítanak. Jó lenne ezt nem megtanulni. Ha elkezdünk félni, akkor is ugyanaz történik velünk, mintha nem félnénk, akkor meg minek félni. Sok mindenből lehet erőt meríteni, az ünnepekből is. Ilyenkor kell lelassítani, és kicsit rakosgatni az álmainkat. A zene is széppé válik, ha hirtelen megtorpan a dobolás, és a ritmus leáll egy pillanatra.
Molnár Judit, Szabad Újság
