Egy negyvenes házaspár veszekszik a rimaszombati autóbusz-állomáson. Kiderül, fölöslegesen jöttek be a járási székhelyre, ugyanis minden bolt zárva, még a kávézók többsége sem nyitott ki. „Mondd már, mit ünnepelnek ezek megint?” – kérdi a férfi, de csak rövid, pár éve még nyomdafestéket sem tűrő választ kap a párjától. Az Orbis mozi előtt viszont készülődik a rimaszombati magyarság, s a tavaszias időnek is köszönhetően a Vásártéren is több száz ember jön össze. Ők az 1989-es novemberi eseményekre emlékeznek.
Telt ház várja az Orbis moziban Szekeres Éva és Lichtmannegger László Bársonyos kisváros című 35 perces dokumentumfilmjét. A tehetséges alkotópáros, akiknek már nem ez az első dokumentumfilmje, s nem egy elismerést begyűjtöttek már, most arra vállalkoznak, hogy bemutassák az 1989-es novemberi-decemberi események eufóriáját, de legfőképpen arra keresik a választ, mi is volt a hozadéka az akkori rendszerváltásnak az ugyan kommunista uralom alatt sínylődő, gazdaságilag mégiscsak tűrhetően eleresztett kisváros számára. Annak a kisvárosnak a számára, amely 1989 végén elzavarta akkori vezetőjét, hogy pár hónappal később, az első helyhatósági választásokon újfent visszahozza azt.
„Megkaptuk a szólásszabadság és a szabad választás jogát, de nagyon nagy kérdés, tudtunk-e élni vele?” – teszi fel a költői kérdést a film egyik szereplője, Hizsnyan Géza, aki ott volt novemberben a rimaszombati kezdeményezők között, amikor még hittek abban, hogy a szeretet hatalma mindent legyőzhet.
Ma már tudjuk, a pénz hatalma erősebb volt mindennél, s talán a Vásártéren pár órával később a résztvevők nem véletlenül csörgetik meg ismét a kulcsaikat. Ideje lenne ugyanis az akkor elkezdett rendszerváltást végre befejezni.
Amíg a filmben Gaál Lajos geológus és Balázs István képzőművész főleg az akkori eseményeket idézi meg, Hizsnyan Géza orvos és Tóth Judit ápoló a rendszerváltás kellemes és jóval kevésbé kellemes hozadékairól is beszél. Amíg 1989 előtt nem volt egyszerű átlépni az államhatárokat, 1989 után az ember rákényszerült erre, ha a megélhetésére gondolt. Tóth Judit kezében állandóan ott a bőrönd, s még azok közé tartozik (talán ők vannak kevesebben), akik csak dolgozni mentek ki, s nem hagyták el végleg a szülőföldjüket.
Rimaszombatnak papíron ugyan nagyjából 24 ezer lakosa van, viszont talán már húszezren sem laknak tartósan a városban, s hétvégén, amikor a diákok hazamennek, teljesen elnéptelenedik a város. Ennél is nagyobb baj, hogy főleg a tehetséges és mobilis emberek mennek el, maradnak a nyugdíjasok, s azok, akik megelégszenek az államtól kapott ilyen-olyan segélyekkel.
Megidézve az egykori eseményeket, a Vásártéren Marian Lacko, az akkori történések egyik főszereplője egy pótkocsi platójáról köszönti a több száz érdeklődőt, s mosolyogva megjegyzi, pár órája ezen a pótkocsin még trágya volt, így elnézést is kér mindazoktól, akik létrán felmásznak mellé, hogy megidézzék a harminc évvel ezelőtti napokat. A pótkocsi két oldalán két zászló, az egyik a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen), a másik az FMK (Független Magyar Kezdeményezés) lobogója, hiszen, ahogy el is hangzik, ez a két mozgalom együtt kezdte el szervezni a város jövőjét, amely aztán máig befejezetlen maradt.
Ahogy országos szinten, itt is jöttek a harácsolók, akik az egykori virágzó iparvárost teljesen szétlopták (ahogy a közös csehszlovák államot is), s máig élnek és virulnak az akkor összelopott vagyonukból.
Talán nem véletlenül mutatja Szekeresék dokumentumfilmje is a 2015-ben felrobbantott cukorgyári kéményt. „Akkor még békés egyetértésben fértek meg egymás mellett magyarok és szlovákok” – emlékszik vissza Hizsnyan Géza, de nem sokáig volt ez így, elkezdődött az árulózás minden vonalon, szétesett a magyar egység, ahogy a szlovák–magyar kapcsolatok is léket kaptak.
Hizsnyan mellett szót kapnak az akkori események további élő aktorai, így az idén Városdíjat kapott Henrieta Hrinková, aki pozsonyi egyetemistaként 1989. november 16-án Pozsonyban tüntetett az első emlékezetes megmozduláson, Daniel Brezina, Vas Vilmos, Karol Vaľo, ahogy megemlékeznek azokról is, akik ezt a napot már nem élhették meg, így Peter Lebovičról és Dušan Rybárról is. Tibor Durdjak orvos verssel köszönti az évfordulót, igaz, ebben már Tiso háborús bűnöst is a kommunista rendszer áldozataként tünteti fel, s többen is vannak a szónokok közül, akik a 2020-as választásokon való részvételre buzdítanak. Ezt követi a 30 évvel ezelőtti eseményekre emlékeztető három nyelvű (szlovákul, magyarul és angolul) emléktábla leleplezése, majd a résztvevők eléneklik az egykori csehszlovák himnuszt.
A nap zárásául a résztvevők megnézhetik Matej Kováč Rimaszombat ma, tegnap és holnap című dokutrilógiájának a harmadik részét, amely az 1989-es rimaszombati eseményeket eleveníti fel.
„1989 megteremtette a szabad élet lehetőségét, de ez még nagyon kevés, a lehetőségekkel élni is kell” – üzeni Henrieta Hrinková, s talán épp itt a legfőbb ideje, hogy az akkori álmainkat végre be is teljesítsük.
