Amikor azt kérdezzük az emberektől, hogy szeretnék-e gyermekeiket, unokáikat boldognak és megelégedettnek látni, akkor mindenki természetes igennel válaszol. Ám az szülői értekezleteken leginkább csak arra kíváncsiak, hogy milyen jegyeik vannak és melyik jegyet hogyan lehetne kijavítani, de azt kevesebben kérdik, hogy milyen ember válik a gyerekből. Amikor azt kérdezzük, hogy szeretnének-e békés, szeretetteljes , nyugodt öregkort, megértő emberi környezetet, akkor az igenlő válaszuk mellett nem sokan tudatosítják, hogy ennek egyik feltétele a jelenleg felnövekvő nemzedék iskolájának emberi lelkületű arculata.
A diktatórikus társadalmak (és iskolák) hatalomvágyban szenvedő eltorzult alattvalókat és szabad akaratuktól megfosztott cselédeket nevelnek. A szabadelvűnek csúfolt liberális iskolák pedig hagyományaikat és gyökereiket megtagadó, tévelygő és gátlástalan világpolgárokat szabadítanak a társadalomra, akik a szabad önmegvalósítás ürügyével csak a saját anyagi és társadalmi pozíciójuk megteremtésén fáradoznak.
Mindkét szemlélet csak úgy tudja érvényesíteni magát, ha a tömegeket megfosztja azoktól az évezredek óta megtartó emberi értékektől, melyek az emberi gyarlóságok fölött álló isteni mértékkel összhangban lévő életszemléletként fogalmazódtak meg.
Ezek az értékek pedig: a hit, szeretet, tisztelet, jóindulat, megértés, megbecsülés, alázat, türelem, család, közösség, nemzet. A történelem igazolta, hogy a tízparancsolatban lefektetett tilalmak, intelmek és útmutatások elfogadása az ehhez hűséges népek megmaradásához járult hozzá, és a tagadásért járó büntetés sem maradt el. Miért kellene hát erről az útról letérnünk, illetve a kommunista ateizmus lelketlen rendszere után miért ne térhetnénk vissza a helyes útra?
Persze vannak félúton megrekedt bölcselkedők, akik csak arra hivatkoznak, hogy mi történt az inkvizíció idején avagy ki mindenki vált gazemberré annak ellenére, hogy vallásos nevelésben részesült. A felvetés egyoldalú beállítása legalább olyan balgaság, mintha azt kérdeznénk, hogy miért nem tud mindenki úszni, aki kijár a strandra, illetve az is ostoba megfogalmazás, hogy minek jár a strandra, aki nem tud úszni.
Látni kell ugyanis, hogy a hitélet és a Szentírás megismerése csak esély, csak lehetőség arra, hogy olyanokká lehessünk, mint ahogy azt Jézus szeretné. Az egyén akarata valamint a család szerető támogatása és a társadalom megbecsülése nélkül ezek az esélyek nagyon beszűkülnek.
Erre volt példa a szocializmus idején, amikor az istentagadás kormányprogram volt, és látjuk igazolódni, hogy a szocializmusban az a legrosszabb, ami utána jön: a rendszer neveltjeinek garázdálkodása, zavarkeltése, szellemi aknamunkája és a szabadság hitében tobzódó elszabadult liberalizmus haszonelvű propagandája, mely arra ösztönzi az egyéneket, hogy amit a kommunisták erőszakkal még nem vettek el, arról ők most önként mondjanak le.
A keresztény egyházaknak pedig csak annyi esélyt akarnak engedélyezni, hogy fürdőkádban tanuljanak meg úszni, vagyis vonuljanak ki a közéletből, tagadják meg ezer esztendős történelmi hagyományaikat, és ne avatkozzanak bele az ifjú nemzedék erkölcsi fejlődésébe. Máris látjuk a csak sikerre és önmegvalósításra tanító ateista iskolák neurotizált és depressziós neveltjeit, mert ez a siker csak pénzben és pozícióban mérhető, s mivel ez csak keveseknek jut, ezért a kint rekedő vágyakozók önmagukat okolják, vádolják, avagy önbecsülés nélküli szellemi rabszolgákká lesznek egy gépezetben, ahol a reklám és a politikai propaganda mondja meg, hogy mit kell vásárolni és kire kell szavazni.
Így vásárolták fel már régóta a demokratikusnak nevezett társadalom minden tartópillérét: a választás szabadságát, a törvényhozást, a végrehajtó és ellenőrző hatalmat… A pénzvilág urai számára ez a helyzet ideális, mert ez növeli tovább a hasznukat, és ebben gátolja őket az ilyen módon manipulálhatatlan, emberi Mértékre és Értékre figyelő közösség, amelynek alapelve, hogy nem lehet egyszerre szolgálni a Mindenhatót valamint a pénzt és vagyont jelentő Mammont.
Nem csoda, hogy a keresztény közösségeket éppen azok támadják a legjobban, akik a piaci szabadverseny ürügyével a szabadrablás képviselői: a bankok és multinacionális cégek bérencei. Ám közben arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a keresztény nevelés helyreállítása legalább annyira fontos, mint az anyanyelvi oktatás, mivel nem csupán a tantervi követelmény, hanem az oktatás szellemisége is meghatározó.
Mert nagyon fontos az, hogy mit tanulnak, de legalább annyira, mint az, hogy miként. Lehet a mohácsi csatáról úgy is beszámolni, mint egy dicső török győzelemről, de úgy is, hogy Magyarország egy európai nagyhatalomból egy feldarabolt, megszállt ország lett, amikor a közös nyelv, kultúra és történelem valamint a keresztény hit segítette megőrizni annak tudatát, hogy egy nép, egy nemzet vagyunk, és ennek helyreállításán kell fáradoznunk.
Aki ezt sem érti, annak sajnos vissza kell térnie az emberi alapértékek abc-jéhez. Márai Sándor már fél évszázadnál korábban, a világháborúhoz vezető materialista diktatúrák összecsapása előtt figyelmeztetett arra a számára természetes felismerésre, hogy Európát csak a megújult kereszténység mentheti meg. Ebben a tekintetben sincs okunk őt megkérdőjelezni. Inkább azokkal szemben kell megfogalmaznunk kételyeinket, akik még most is a tömeggyilkos francia forradalom istentagadó elveire alapozzák bölcselkedésüket.
Az már nem lehet kérdés, hogy van-e szükség egyházi iskolákra, ezért inkább arról kellene eszmecserét folytatnunk, hogy miként állítsuk vissza a keresztény nevelési elveket, hogyan alakítsuk ki a keresztény iskolák rendszerét, hogy abban valóban keresztény elvek érvényesüljenek, és ne a nyomorúságos helyzetből kialakult emberi gyarlóság, hiúság és önzés.
Mert sajnos az említett negyven év az egyházakra is nehéz terheket rakott, s mivel abban is csak emberek voltak, a torz társadalom hatása kétféle lecsapódást eredményezett: vagy megerősítette a papság hitét és kitartását (és nem véletlenül ebben a közösségben ezek voltak többen), avagy megtörte a közösségétől megfosztott és magára hagyott lelkészt (persze érdemes lenne tanulmányozni, hogy milyen módszereket alkalmazott a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdető kommunista titkosrendőrség és pártapparátus, és azután mondjunk felettük ítéletet!).
Legkevésbé azoknak a pedagógusoknak nincs erkölcsi joguk kérdőre vonni az egyházi iskolák létjogosultságát, akik vasárnaponként a templom közelében névsorokat készítettek, akik a szülők templomlátogatását is megtorolták e gyereken, akik sarokba állították vagy felpofozták első áldozás vagy konfirmáció után a tanulót, vagy akik közben saját gyerekeiket szlovák iskolába íratták, akik tanítási idő alatt a házuk építésénél dolgoztatták a tanulókat, cigarettát vagy sört hozattak velük maguknak az üzletből, akik kollégáikat is besúgták azzal az ürüggyel, hogy templomi esküvőn vettek részt, holott a valódi ok talán csak az volt, hogy annak tanítványai valóban kedvelték tanárukat, szívesen tanultak nála, és azt tartották kívánatosnak, ami igazán szép, ami valóban jó és tényleg igaz, s esetleg a tanulmányi versenyeken is sikeresek voltak.
Nem folytatom a sort. Lenne mit seperni, olyan szemetet, ami mögött egy jellemtelenségre ösztönző materialista rendszer állt… Ennek kellene hát legalább a saját környezetünkben elejét venni. Azt is látnunk kell közben, hogy ebben az áldatlan környezetben felnőtt egy nemzedék, amelyből tanárok kerültek az iskolákba, amelynek gyermekei már iskolába járnak, és akaratukon kívüli okokból nem ismerhették meg, nem kaphatták meg azt az ajándékot, hogy találkozhassanak a Szentírás igazságával.
Ők az a tömeg, amely keresi helyét a lehetőségek, csábítások és reklámok világában. Megtaláljuk-e őket? Eljutunk-e hozzájuk Jézus üzenetével, ha ők ezt külön nem igénylik? Nincs más út: fel kell kínálni a keresztény iskola lehetőségét, meg kell nyitni, s aztán foglalkozni a járulékos kérdésekkel. Lehet, hogy ez lesz az anyanyelvi oktatás megmentésének is egyik útja, mert a hit és az anyanyelv megőrzése egyazon belső értékből fakad.
Mihályi Molnár László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43738,43647,43531,43503″}
