Még a múlt évezredben Varga Lászlóval, az országgyűlés korelnökével a főkonzulátus tetőteraszán álltam New Yorkban. Borzadva néztem az egekbe törő betonóriásokat. Hogy tudtál itt élni? – kérdeztem őt, aki évtizedekig ügyvédkedett ebben a városban. De én nem itt éltem. Délelőtt elvégeztem az irodai munkát és délután, este otthon voltam Magyarországon – hangzott a meglepő válasz.
Elszorult szívvel hallgattam a számkivetett képviselőtársamat. Születésem után mintegy három évig éltem Kolozsvárott. A Majális utca külső végén laktunk. A magyar–magyar kapcsolatokat fékező mindenható proletárdiktatúra egészen 1971-ig nem engedett haza. A gyerekkor töredékes emlékezete nekem mégis hazámmá tette Erdélyt. Zsoltárként zeng bennem Áprily verse, a Láthatatlan írás.
A kilencvenes évek közepén alkalmam volt megnyitó beszédet mondani egy nagyon tehetséges fiatal korondi keramikus első kiállításán. Az illető akkor költözött át Korondról Budapestre. Kitértem Tompa Mihály szavaira: Szívet cseréljen az, aki hazát cserél! De hazát cserél-e, aki Korondról Budapestre költözik?
Ha nem lett volna Trianon, fel sem merülne ez a gondolat.
De volt, s most oly sokan utaznak otthonról haza. Schengen lehetővé teszi, hogy túllépjünk Trianonnak legalább a mozgás szabadságát korlátozó szabályán.
Tompánál maradva attól tartunk, hogy pusztulunk, veszünk, s mit oldott kéve széthull nemzetünk. Tompa tényként mutatta sorsunkat, de ennek mintegy másfél évszázada, s bár a porladásunk nagy, de megmaradtunk.
Megmaradni – ez a magyar történelem legtömörebb összefoglalása.
Hogy kinek köszönhetjük? Elsősorban a Gondviselésnek. Másodsorban a kultúránknak.
A ti kitartásotok, hűségetek, mindennapi helytállásotok nélkülözhetetlen a nemzeti kultúra túléléséhez.
Felháborodunk a szomszéd országok félelem vezérelte történelemhamisításai miatt. Jogosan. De a szovjet csizma nyomása alatt nálunk is hiányos és hamis volt a történelem oktatása. Megpróbálták kiirtani belőlünk az Istenbe vetett hitet és a nemzeti érzést. Ezek nélkül lelki nyomorékká lesz az ember.
2004-ben durván elrontottuk a december ötödikei népszavazást. Bocsánatot kérek mindazok helyett, akik lustaságból otthon maradtak vagy tudatlanságból ellenetek szavaztak.
Kolozsvári születésem okán és csallóközi nagyanyám miatt is 21 éve, ama gyászos napon mintha kést forgattak volna bennem. Ám kesergésből nem élünk meg. Új szelek fújnak, s tán vihar is közeleg. Forgószelek terelik össze a Kárpát-medence népeit. Azokat a legjobbak által annyiszor emlegetett közös dolgainkat viszont nélkületek nem, csak veletek együtt tudjuk rendezni.
Advent van. Karácsony után hosszabbak lesznek a nappalok, s bűneinket megvallva talán mindannyiunkban megszületik az egymás iránti szeretet. Hozzásegít ez ahhoz, hogy a magyarok ne csak túléljenek, hanem békében éljenek a szülőföldjükön.
Ebben bízom és áldott karácsonyt kívánok kedves mindannyiotoknak.
Budapest, 2025. december 5-én.
Surján László
∗∗∗
A szerző kolozsvári születésű magyar orvos, patológus, politikus. 1990 és 1994 között népjóléti miniszter, 1990 és 2004 között országgyűlési képviselő, 2004 és 2014 között európai parlamenti képviselő. 1990 és 1995 között a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke.
Felvidék.ma
