Nemrégiben Erdélyben jártam. Vonattal utaztam a Székelyföldre, előadást tartani. Egy-egy állomáson, amikor megállt a vonat, örömmel olvastam a magyar nyelvű feliratokat. Bánffyhunyadon láttam először ilyen táblát. Figyelni kezdtem. Azután több más állomáson is örömömre szolgált a magyar felirat. Élesd, Tusnád… A nagyvárosok állomásain viszont nem. Tehát sem Nagyváradon, sem Kolozsvárott. Mégis örültem, mert láttam, van rá mód, hogy mi is elérjünk ezen a téren változást. Végül fotózni kezdtem a két-, vagy többnyelvű feliratokat. Akadt egynyelvű is. Írásomhoz néhány képet mellékelek.
A fiatalok kezdeményezését, mely arra irányul, hogy az üzletek, üzlethálózatok, hivatalok, önkormányzatok éljenek a törvény-adta jogukkal, hogy kiírják az ott lakók anyanyelvén is, mit is kínálnak, természetesnek kellene lennie. De nem az. Az 50-as, 60-as években még Kassán a kétnyelvű feliratok voltak. Ezek a 70-es évek közepe táján tűntek el véglegesen, habár újabban itt-ott ismét bátortalanul felmerülnek néhány üzleten. Amikor Kassa Európa kulturális fővárosa lett, akkor sem jelentek meg a vasútállomáson a magyar nyelvű tájékoztatók, mert a főpolgármester-helyettesasszony, aki egyik osztálytársa szerint tud magyarul, kijelentette nem kíván a városban magyar turistát és újságírót látni. (Ez természetesen nem rajta múlik.) Ám ő a közönséges halandók közé csak reprezentálni jár, így nem is találkozhat velük.
A magyar televízió Panoráma c. műsora számára készítettem interjút Vladimír Mečiar kormányfővel. Nehezen, de sikerült elkapnom. Azután, hogy az orra alá nyomtam a mikrofont, már nem menekülhetett. A kétnyelvű helységnévtáblákra kérdeztem rá. Nem voltak érdemleges érvei, ez miért lehetetlen. Végül közölte velem: „Magával nem lehet vitatkozni!” Magamban nevettem, mert ezzel vitapartnerem bevallotta ország-világ előtt, valójában nincs olyan ésszerű ok, amely miatt ez lehetetlen. Csak saját nacionalista korlátoltsága. Azután mégis lettek kétnyelvű névtáblák, melyeket néha megrongáltak, elloptak vagy befestettek, ám mára nagyjából megszokottá váltak.
A kétnyelvű útjelző táblák ellen a hivatalos okostojások azt a bugyuta érvet hozták föl, hogy az zavarná a gépkocsivezetőket. A sok reklám az bezzeg egyáltalán nem zavarja őket. Erdélyben néhol ilyen táblákat is láttam. S nem tudok róla, hogy emiatt több tájékozatlan sofőr rohangálna Romániában, keservesen keresve a jó utat, mert azóta sem talál haza. Aki viszont emiatt eltéved, megérdemli, hogy bolygó hollandiként élete végéig kóvályogjon a nagyvilágban.
A vasút nálunk kőkeményen ellenállt. Amikor végre Tornalja hivatalosan visszakapta korábbi szlovák nevét, a vasútállomáson még sokáig a Šafárikovo virított. A népakaratról a vasúttársaság nem vett tudomást. Azután mégis kénytelen volt jobb belátásra jutni.
Néztem Erdélyben az intézmények névtábláit is. Néhol kint vannak, néhol nem. Karakánsága válogatja. Néhol fontos, hogy kint legyen a székely zászló, néhol nem. Az önkormányzatok kiállásán múlik. Mint mindig, az emberi tényező a döntő.
Valahol megértem, hogy az emberek belefáradtak és ódzkodnak. Természetes jelenség ez. 2006-ban Gyurcsány is azt hirdette, majd a tüntetők belefáradnak és a társadalom kollektív amnéziába zuhan és ő megtarthatja hatalmát. Nem így lett. A Kárpát-medence szerencséjére.
Azt nem tudom, hogy az erdélyiek hogyan érték ezt el, de talán megkérdezhetnénk tőlük, miért sikerült ezt a részleges eredményt elérniük.
Egy nyelv presztízse a gyakorlatban abban is megnyilvánul, hogy az utcanévtáblák, üzletek feliratai, a helységnév- és vasúti névtáblák feltüntetik-e anyanyelvünkön. Miért gond az, hogy mi itthon vagyunk?
1989 után abban a bizottságban dolgoztam, mely arról döntött, Kassa Óvárosa visszakapja régi utcaneveit. Egyből javasoltam, négynyelvű utcanévtáblák kerüljenek ki. Latinul, németül, magyarul és szlovákul hirdessék az utcák nevét. A bizottságban vagy tízen voltunk, de egyikük sem állt ki mellettem. Ám ez nem jelenti azt, hogy ez soha nem lesz így. Később ezt az Együttélés programjába is be kívántam venni, de a kishitűség leszavazott.
Valamikor a nyomtatványok többnyelvűsége sem volt meglepő. Igaz, ezeket sok esetben alkalmazzák most is. Csodák-csodája, Szlovákia e szűkkeblűen alkalmazott kétnyelvűség ellenére sem hullott darabjaira.
Mi lenne, ha mi például tiltakozásképpen, Magyarországon adóznánk, mert a szlovák kormányok nem biztosítják alapvető jogaink mindegyikét? Más országokban is van erre példa. Nem mi lennénk az elsők! Felzúdulás lenne? Na és! Vagy csak Jupiternek szabad azt, amit az ökörnek nem!?
Talán érdekelhetne valakit a szlovák politikusok közül, hogy Svájc miért olyan stabil állam. Edvard Beneš ugyan keleti Svájcot ígért Csehszlovákiából csinálni, de ezt nem gondolta komolyan. Húsz év után jött az első fiaskó, majd 47 év után a második. „Trianon legszebb rózsája” kétszer hervadt el. Úgy tűnik, ezután már nem lesz csehszlovák feltámadás. Ezen is elgondolkozhatnának a nacionálbürokraták, ha az aktatologatáson kívül maradna idejük a közjavát szolgálni és a koponyájukon belüli marmeládét használni. Ugyanis mi is részesei vagyunk ennek az országnak anyanyelvünkkel, kultúránkkal, véleményünkkel, adóinkkal, igényeinkkel, elvárásainkkal és álmainkkal együtt. Szőröstül-bőröstül. Paradox módon ez a szlovák nemzet megdicsőülését szolgálná. Akkor, ha mernének nagyvonalúak lenni. Példát mutathatnának. Tükröt tarthatnának Európa vicsorgó pofája elé. Ehhez viszont bölcs bátorságra lenne szükség. Én drukkolok nekik! Remélem, nem hiába.
Az erdélyi kétnyelvű táblák megtekinthetők a Képgalériában ITT>>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
