Az alábbi, a Múlt-kor című internetes portálon megjelent tanulmány a magyarországi magyar, illetve a Szlovákiában használatos, szlovák nyelvű középiskolai történelemtankönyvek összehasonlító jellegű bemutatására tesz kísérletet.
A tankönyvek összehasonlító vizsgálatakor a történelmi személyiségek szlovák és magyar írásmódja közti eltérések rögtön szembetűnnek az olvasónak. A jelenség hátterének bemutatásához kicsit ki kell lépnünk a történelemkönyvek világából, hogy egy rövid historiográfiai áttekintés után visszatérhessünk a tankönyvek konkrét tartalmához.
A névátírás elmélete és gyakorlata Szlovákiában
A szlovák historiográfia a hetvenes évekig a történelmi Magyarországon élő történelmi személynevek eredeti alakját használta – azaz azt a névalakot, melyet vagy az illető maga rögzített, vagy a kortársak illetve az utókor tett általánosan használttá. Ez tehát általában megegyezett a magyar nyelvben is használatos alakkal.
Ez a helyzet igazán akkor kezdett változni, amikor a Szlovák Történelmi Akadémia Történettudományi Intézetét belül 1979-ben felállították a Történelmi Terminológiai Bizottságot. A bizottság 1980-ban publikált javaslatai szerint a szlovák történelem magyarországi korszakában élő történelmi személyek neveit szlovák helyesírással kell írni.
A névátírás időbeli határának a 19. század közepét adják meg, tehát a nevek szlovákosítása „nem érintheti a történelmi Magyarországon a nemzeti mozgalmak korában élő, annak kulturális és politikai életét képviselő híres személyek már rögzült vezetékneveit”. Szlovák keresztnév használandó viszont a történelmi Magyarország minden közéleti személye esetén – magyarok esetében is, és azok esetében is, akiknek a vezetéknevét nem szlovákosították. Így tehát Rákóczi Ferenc javasolt alakja František Rákoci, Kossuth Lajos esetében pedig Ľudovít Kossuth. Külön említésre méltó szabály, hogy azon történelmi családnevek esetében, melyek esetében források alapján feltételezhetőnek tartják, hogy volt valamikor szlovák variánssa is, a szlovák változatot kell használni (így például a Kubinyi, Palugyay, Szentiványi családok nevét a Kubínsky, Palucký, Svätojánsky alakra javasolják átírni).
Hogy az elméletből gyakorlat váljon, még ugyanebben az évben Jozef Novák megjelentette „Családi címerek Szlovákia területén” [Rodové erby na Slovensku] című heraldikai művét, melyet a bizottság által is deklarált szabályok alapján készített. Többek között bevezette a településhez köthető családnevek átírását a szlovák helynévnek megfelelő alakra. Így lett a Magassy családból – akiket a szerző a pozsony vármegyei Magasi (szlovákul Horenice) faluhoz kötött – Horenicky.
Az új nyelvi kodifikáció gyakorlatba való átültetését volt hivatott elősegíteni az 1986-1994 között megjelentetett hatkötetetes Szlovák Életrajzi Lexikon (Slovenské biografický slovník) is, mely máig alapvető szlovák historiográfiai segédkönyv. A lexikon már kiterjeszti az akadémiai terminológiai bizottság által javasolt időbeli hatályt: „a szlovák helyesírás elveinek megfelelően írjuk a címszóban és a címszóhoz tartozó életrajzi szakaszban azoknak a személyeknek az eddig nem-szlovák írásmóddal írt keresztnevét, akik 1918 előtt haltak meg – mindezt történészek, nyelvészek, könyvtárosok közös döntése alapján”.
A történészi gyakorlat hamar „össztársadalmivá” vált. A bizottság által kidolgozott elvi alapvetést ugyanis átvették a Szlovák Helyesírás Szabályai (Pravidlá) 1991. évi kiadásának összeállítói is, akik leszögezik, hogy a szlovakizációt a „szlovák történelem magyarországi történetében” végig érvényesíteni kell, azaz 1918-ig. A Pravidlá-t pedig a szlovák nyelvtörvény alapján a Kulturális Minisztérium 1997-ben a nyelvi kodifikáció egyik segédkönyvévé nyilvánította, így megsértése elméletileg törvénysértésnek számít.
Kultúrbotrányok mindkét oldalon
Az új gyakorlat a magyar történészek körében kisebb kultúrbotrányt okozott, de számos kritika érte azt szlovák részről is. Sokan emelik ki például, hogy miközben a terminológia újraszabályozói a kaotikus névhasználatra hivatkoznak, valójában maguk teremtenek zűrzavart. Hiszen a kuruc fejedelem nevét valóban írták Rákóczy és Rákóczi formában is, de az új szabályozással egy harmadik forma – Rákoci – jött létre. Az új szlovák névalakok pedig így visszakereshetetlenek szakkatalógusokban és idegen nyelvű könyvekben. Ezzel együtt a külföldieknek is nehézséget okoz a szlovák forrásokban szereplő nevek „dekódolása”.
Kritika érte a szlovákosítás leegyszerűsítő jellegét: az egri hős Bornemissza Gergelyt és a költő-író Bornemisza Pétert egy családban egyesítették, hiszen szlovákul mindkettő Bornemisa lett, ahogyan a Szeberínyiek és a Szeberényiek is egy névként tűnnek fel (Seberini). Eközben másutt különböző név-formák párhuzamos használata alakult ki, hiszen az akadémiai terminológiai bizottság szerint egy nemzettéválás előtti Wesselényiből Vešeléni lett, a 19. századi nemzeti mozgalmár Wesselényi Miklós viszont már Wesselényi maradhatott.
De nem csak a szabályokon belül találtak ellentmondást a kritikusok, hanem a gyakorlatban is, mivel a szabályok nem egyértelműek. Hiszen el kell dönteni, ki számít a „szlovák történelem” részének, hogy ki élt már a „nemzeti mozgalom” korában, és hogy mely neveknek létezhetett valamikor szlovákos névvariánssuk. Egy történelemmel is foglalkozó munka a szerzők kellő figyelme és utánajárása nélkül igazán zavarossá válhat. Így például vannak könyvek, melyekben egymás mellett szerepel Vešeléni és Pázmány, Thököly és Berčéni neve.
A módszertani dimenzióra vonatkozó kritikán túl komoly vitatémává vált a szabályozás mögöttes szelleme. A szlovakizáció ugyanis nem érintette a szlovák személyek neveit, így a 19. századi szlovák költőfejedelem Pavol Országh-Hviezdoslav maradt, a 19. századi politikus pedig Viliam Pauliny-Tóth. Általában a német személyek vezetéknevei is változatlanok maradtak, de azon nem-magyar személyek nevét, amelyek magyaros alakban rögzültek, ugyancsak szlovákosították (ezért lett Cilleiből Celský). Így sokan a névátírást nem terminológiai problémaként kezelik, hanem a nyelvi nacionalizmus látványos megtestesüléseként, illetve „dehungarizációként”.
A dehungarizációs célt végeredményben az eszmei kezdeményezők is vallják: Jozef Novák egyik érve a névátírás mellett, hogy „a történelmi családnevek magyarosítás hatására bekövetkezett megváltoztatása a mai történészek számára nem kellene, hogy kötelező erejű legyen”. Ez az alapállás – mint többen is rámutatnak – a nevek magyarosodását külső, „természetellenes” behatásként értelmezi, és eltekint attól, hogy a folyamat sokszor természetes, önkéntes vagy éppen tudattalan volt, és a modern nacionalizmus korszakát jóval megelőzhette. Hiszen – mint Milan Zemko írja fentebb is idézett cikkében – a névmagyarosítás a nemesség körében sokszor 16-17. századi jelenség volt, és a névalak rögzítésével az állam az 1800-as évek elejéig nem foglalkozott, annak változtatgatása a szabad akarattól függött. Ha igazolható is, hogy egy család szlovák származású volt és nevét csak az idők során változtatta magyarrá, a jelenséget akkor is csak egy történelmi körülmények befolyásolta folyamatnak tekinthetjük. Így nem lehet a nevek hordozóit olyanná tenni, „amilyenek sosem voltak, vagy amilyenként a történelmi fejlődés évszázados folyamatában megszűntek létezni”.
Végül, de nem utolsósorban többen vetnek fel etikai-jogi aggályokat is. Eszerint a név identitásképző funkcióval bír, és így a szabályozás sérti az érintettek személyiséghez, identitása megválasztásához való jogát; ráadásul a szlovák alkotmánnyal is ellentétes, mely kimondja: „mindenkinek joga van … a neve megtartásához”.
Névhasználat a szlovák történelemtankönyvben
A hosszúra nyúlt áttekintés azért volt szükséges, hogy a tankönyvi névhasználatot a szlovák historiográfiában el tudjuk helyezni. Megállapíthatjuk, hogy a tankönyvek lényegében „törvénytisztelőek”, azaz a történelmi személynevek szlovákos formában szerepelnek, de a fentebb kárhoztatott következetlenség itt is kimutatható.
Nemcsak a nemzettéválás kora előtti történelmi személyiségek, de a 19. századi nemzeti mozgalmak résztvevői is szlovákosított névvel szerepelnek. (Előbbire lásd pl. Štefan Verbőci, Ján Turzo; utóbbira Štefan Sečéni, Ľudovít Košut.) Utóbbiak esetében zárójelben szerepel az eredetileg használatos név. Petőfi Sándor viszont nem Alexander Petőfi vagy Petrovič alakban, hanem „Šándor Petőfi” formában szerepel.
A dualizmus korabeli politikusok is szlovákosított alakban vannak feltüntetve, de nem következes a névátírás logikája. Andrássy Gyula Július Andrášiként szerepel, tehát vezetéknév és keresztnév is szlovákosított formában van ebben az esetben; Tisza Kálmán esetében viszont csak a keresztnév válik szlovákká (Koloman Tisza), de később fia Štefan Tisaként szerepel. Andrássy fia, ifjabb Andrássy Gyula viszont marad J. Andráši, annak ellenére, hogy 1918 után halt meg. Következetlenségnek mondható az is, hogy a reformkori személyiségekkel ellentétben a dualizmuskori politikusok esetében nincs zárójelben feltüntetve az eredeti névforma.
A „dehungarizáció” logikáját követi a tankönyv akkor, amikor azokat a szlovák történelmi személyiségeket, akiknek szlovák identitása egyértelmű, de magyar alakú nevük van, nem írják át szlovák fonetikával. A német etnikumú személyek vezetéknevét viszont – hasonlóan a jelenlegi szlovák gyakorlathoz – itt sem szlovákosítják.
A névhasználat szabályairól a tankönyv nem tesz említést, ennek elmagyarázását a tanárra hárítják át; bár a fejezetvégi kérdések közt egy helyen utalásszerűen szerepel az, hogy az új helyesírási szabályok szerint a történelmi neveket „egyszerűsített formában” kell írni. A terminológiai és névhasználati kérdések fenti, részletes áttekintésére azért volt szükség, mert véleményünk szerint mindez alapvetően meghatározza a szlovák és magyar történelemszemlélet egymáshoz való viszonyát – függetlenül attól, hogy a tartalmi kérdésekben mekkora hasonlóságok és eltérések vannak.
Terminológiai különbségek a szlovák és magyar történelemtankönyvekben
A szlovák és magyar történelemtankönyvek összehasonlításakor a tartalmat érintő különbségek mellett szembetűnővé válik az, hogy mennyire más terminológiai bázissal dolgozik a szlovák és a magyar historiográfia. Az alapvető szakkifejezések köre oly mértékben különbözik, hogy az alapján a két nemzeti társadalom történelmi tudata közti nagy távolságra következtethetünk. A továbbiakban röviden áttekintjük a két történetírás egymással ellentétes logikát tükröző szókészletét.
„Magyarország” versus „Uhorsko” és „Maďarsko”
A szlovák történelemtankönyvek – a szlovák történelemírás hagyományos logikájának, szabályrendszerének megfelelően – különbséget tesznek az 1918 előtti és utáni Magyarország között. Az előbbit, a történelmi Magyarországot Uhorsko-nak [ejtsd: Uhorszkó] nevezik, melyet mint többnemzetiségű államot jellemeznek, ahol több nemzet alkotott és épített egy közös államot. Az 1918 utáni Magyarország szlovák elnevezése pedig a Madarsko [ejtsd: Magyarszkó], a magyar nemzetállam, a magyarság etnikai állama. A magyar és más európai nemzeti szakterminológiákkal ellentétben tehát a szlovák szakterminológia két államként kezeli azt, amelyet a magyar egynek. Az őszirózsás forradalom Magyarországa így szlovák interpretációban csak a történelmi Magyarországnak, pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchiának ugyanolyan utódállama, mint Csehszlovákia.
Az „Uhorsko” kifejezés és az „uhorský” jelző használata komoly fordítási nehézségeket okoz szlovák-magyar viszonylatban. A látványos formai eltérés mögött azonban tartalmi, szemléletbeli különbség húzódik meg: a magyar és a szlovák történelemírás nem ugyanolyan hangsúllyal ítéli meg a történelmi Magyarország soknemzetiségű voltját, és a nemzetiségek államalkotó szerepét. A szlovák terminológia a történelmi Magyarországot lényegében nem etnikai magyar államként határozza meg.
Ez talán a legalapvetőbb különbség a szlovák és magyar historiográfiában, mely önmagában jelzi a nézőpontok különbözőségét, és melyből egyéb különbségek is fakadnak. Így például az 1918 előtti időkre vonatkozik az „uhorský” [uhorszkí] jelző, amire nincs is megfelelő magyar fordítás – talán a „történelmi magyar” vagy a „Hungarus” kifejezés a legmegfelelőbb. A szlovák történelemtankönyvek számos olyan történelmi személyiségre illetve intézményre használják ezt a jelzőt, amit a magyar tankönyvek egyszerűen magyarnak neveznek. Ami a magyar történelemtankönyvekben „magyar nemességként”vagy „magyar országgyűlésként” szerepel, az a szlovák könyvekben „uhorská šľachta” vagy „uhorský snem” kifejezésként (azaz „Hungarus nemességként” vagy „történelmi magyar országgyűlésként”) tűnik fel. Az etnikai magyarságra utaló „maďarský” [magyarszkí] jelző inkább csak a lakosság etnikai összetételét bemutató részeknél kerül elő.
Fontos megjegyezni azt is, hogy a szlovák tankönyv nem magyarázza el e fogalmak jelentésbeli különbségét, ezt a feladatot a tanárra hárítja. Hogy azonban nem mindig könnyű meghatározni, mi számít „uhorský”-nak és mi „maďarský”-nak, az a tankönyvekből is kiderül. Így például az 1848-as forradalom hadserege etnikai magyarként [maďarský] szerepel, de a forradalom kormánya „összmagyarként” [uhorský]. Ugyanez a helyzet a kiegyezés kapcsán, amelyet etnikai magyarként határoznak meg [osztrák-magyar kiegyezés: rakúsko-maďarské vyrovnanie].
Slovensko versus Felvidék
A fentebb bemutatott problémakörrel hasonló súlyúnak tekinthető az, hogy a szlovák és magyar szakterminológia különbözőképpen nevezi a történelmi Felső-Magyarország, Hungaria Superior régióját. Ezt a térséget mind a hagyományos, mind a forrásközpontú magyar történelemtankönyvek általánosan, mondhatni kizárólagosan Felvidéknek nevezik. Mellette más elnevezések – mint például a Felföld, vagy a Felső-Magyarország – nem tűnnek fel. Azonban egyik tankönyv-sorozatban sem derül ki az, hogy a Felvidék pontos mely területet foglalja magába, és hol voltak a határai – ha egyáltalán pontosan elhatárolható területről van szó. A magyarázó térképeken mindenesetre látszik, hogy a Felvidék nagyjából a mai Szlovákia területének felel meg. A kifejezés később az 1918 utáni korszakok kapcsán is feltűnik, azaz a már létező Szlovákiának a szinonimájává válik.
A Felvidék – pontosabban annak szlovák megfelelője, a „Horniaky”, „Horná zem” – nem tűnik fel a szlovák történelemkönyvekben, és ezzel tükrözi a szlovák historiográfiának azt az álláspontját, miszerint a kifejezés nem szakmai jellegű, és használata a szlovákok számára sértő. A magyar kifejezés valóban nem ruházza fel a térséget etnikai jellemzőkkel; mindez egyszerre tükrözi és reprodukálja a magyar történelmi tudatnak azt a jellegzetességét, hogy a szlovák elemről kevéssé vesz tudomást.
A szlovák történelemírás tehát a Felvidék szlovák megfelelőjét nem használja, ehelyett a „Slovensko” kifejezés használatos, mely az 1918 utáni szlovák állam elnevezése is egyben. Magarán a szlovák terminológia elnevezések szintjén nem tesz különbséget a történelmi Magyarországon belül közigazgatásilag nem elkülönülő földrajzi tájegység és az 1918 után e területen létrejött állam között.
„Bratislava” versus „Prešporok”
A szlovák terminológia elméletileg nem tekinthető retrospektívnak. Egyrészt, a „Slovensko” kifejezés, mint tájegység már a 18-19. században is (mások szerint még ennél is jóval korábban) létezett és használatos volt, pontosabb földrajzi behatárolás nélkül. Ez alapján a Slovensko 1918 előtti használata megalapozottnak mondható. Másrészt, a mai szlovák historiográfia az 1918 előtti Szlovákiát elvileg mint pontos határok nélküli földrajzi fogalmat kezeli (ilyen szempontból hasonló tehát a magyar Felvidék szóhoz). Harmadrészt, amikor a szlovák historiográfia Szlovákia történetéről a középkor vagy újkor viszonylatában beszél, akkor elvileg nem egy nép, hanem egy territórium történelméről beszél, ami magába foglalja az azon a területen élő összes nép történelmét. Ebben az értelemben tehát a „Slovensko” földrajzi kifejezésnek tekinthető. Ez az erős földrajzi dimenzió mutatkozik ki például a „Szlovákia az őskorban” fejezetcímben. Ugyanitt Közép-Szlovákia hegyeiben lakó keltákról van szó, vagy a Marcus Aurelius által elfoglalt Dél-Szlovákiáról.
Mindezek miatt a szlovák tankönyv is elegendőnek tartja a „középkori Szlovákiáról” beszélni, és nem a „mai Szlovákia területéről a középkorban”. A tankönyv azonban nem foglalkozik a kérdéssel részletesebben, a „Slovensko” kifejezés jelentéstartalmának magyarázatát a tanárra hárítja. A tanuló számára mindenesetre zavaró lehet a következetlen térképrajzolási gyakorlat. Egyes térképeken ugyanis a történelmi Magyarországon belül be van rajzolva Szlovákia, a mai szlovák határoknak megfelelően, úgy, hogy a közigazgatásilag valóban külön egységet képező Erdéllyel azonos kivitelezésű Szlovákia megjelenítése. Van olyan megoldás, hogy a mai szlovák határ Erdély közigazgatási határánál halványabb szedéssel szerepel, és jelmagyarázat tisztázza, hogy Szlovákia jelenlegi határa [dnešná hranica Slovenska] látható a térképen. Legtöbbször viszont a térképen nem a Magyar Királyság, hanem kizárólag a mai Szlovákia szerepel – így sokszor országos szintű események (17. századi rendi felkelések, 1848-1849 katonai hadjáratai) sem a történelmi Magyarország egészén vannak bemutatva, hanem a mai Szlovákia határain belül.
Az előző, államterületre vonatkozó fogami apparátusnál kisebb súlyú Pozsony szlovák megnevezésének kérdése, de egy rövid bekezdés erejéig ezzel is érdemes foglalkozni.
A szlovák tankönyvek a várost „Bratislava” néven említik a kezdetektől fogva. A „Bratislava” kifejezést a 19. században Štúr és követői kezdték használni, az addigi „Prešporok” helyett, ami a német Pressburg szlovákosított változata. A „Bratislava” a morva Bretislav fejedelemre, illetve a város 10. századi forrásban felbukkanó Breslauspurc elnevezésére, összességében tehát Pozsony vélelmezett szláv alapítására utal. Az új kifejezés végül nem került be a szlovák közbeszédbe egészen az első világháborúig; Csehszlovákia létrejötte után viszont ez lett a hivatalos szlovák városnév.
Ilyen szempontból tehát retrospektívnek tekinthető a Bratislava szó 1918 előtti, különösen pedig a 19. század előtti használata. A tankönyv mindenesetre – hasonlóan egyébként a szlovák történetírás gyakorlatához – ezt a kifejezést használja. A „Prešporok” elnevezés csak akkor kerül elő, amikor a szlovák nyelv kodifikálása körüli viták során megmelítik az első szlovák folyóiratot (Prešpurské noviny). Emellett az egyik fejezetvégi kérdésben röviden bemutatásra kerül a Bratislava szó története: eszerint a Bratislava elnevezést a 19. század közepén használták, de később, a század második felében a szlovákok visszatértek a Prešporok és a magyar Pozsonyból képzett Požún szó használatára.
Említésre érdemes azonban, hogy a hivatalos tanítási segédanyagnak nyilvánított atlasz a 19. század végéig a „Prešporok” kifejezést használja, és csak a dualizmus korától bukkan fel a „Bratislava” elnevezés.
Összefoglalás – általános következtetések
Az államalapítás és az első világháború közt eltelt kilencszáz év eseménytörténete mindkét oldalon hasonló a 19. századig; a 19. században már mindkét fél a saját nemzettéválásának folyamatára koncentrál. De ez nem azt jelenti, hogy az együttélés „első nyolcszáz éve” azonos lenne szlovák és magyar olvasatban: komoly súlypontbeli különbségek és tartalmi szembenállások vannak.
Míg a szlovák narratíva a történelmi Felső-Magyarországra fókuszálva mutatja be ezeknek az évszázadoknak a történelmét, a magyar narratíva az egész országra főkuszál, a nemzetiségek „államalkotó” szerepe pedig marginális marad. Tartalmi szembenállásnak tekinthető az, hogy a szlovák narratíva már a 10. századtól kezdve tud a szlovák nemzetről, a magyar pedig inkább csak a középkor végétől. Nem szólva arról, hogy míg a Kárpát-medence nemzeti történelme magyar megközelítésben a 10. században kezdődik, addig szlovák megközelítésben már a 7. századtól.
A 19. századi történelem szlovák és magyar olvasatában még több a súlypontbeli különbség: a politikatörténet kapcsán mindkét oldal a saját nemzettéválására fókuszál. Emellett tartalmi szembenállásnak tekinthető az 1848-as szlovák katonai akciók fontosságának különböző megítélése.
A 20. század kapcsán a legegyértelműbb tartalmi szembenállásnak a két világháború közti Csehszlovákia, különböző megítélése tekinthető. Máshogy ítéli meg a két oldal a magyar revíziós aktivitást is. A narratívák közti különbségre mutat rá az is, hogy a szlovák tankönyv a trianoni és az 1938-as határok igazságával vagy igazságtalanságával a magyarnál jóval szűkszavúbban foglalkozik, a magyarországi szlovákok helyzetével viszont a magyarnál jóval részletesebben. A Beneš-dekrétumokhoz sorolt események viszont mindkét oldalon nagyjából azonos súllyal szerepelnek.
Összességében azt lehet mondani, hogy ha egy olyan fiktív személy olvasná a tankönyveket, aki tud szlovákul és magyarul, de nem tud semmit a szlovákokról és a magyarokról, nem fog „rájönni” arra, hogy a Beneš-dekrétumok kérdése a szlovák-magyar kapcsolatokat ma is befolyásoló emlékezetpolitikai ügy.
Mindemellett láttuk azt is, hogy a történelem szlovák és magyar narratívája különböző fogalomkészlettel dolgozik. Nehéz elképzelni, hogy a szlovák és magyar történelmi narratíva egymástól eltérő pontjairól konstruktív vitát lehessen folytatni anélkül, hogy a másik fél által használt terminológia helyessége vagy helytelensége szóba ne kerüljön. Az pedig, hogy a történelmi nevek írásmódja is jelentősen eltér, már sok tekintetben nyelvpolitikai, emlékezetpolitikai problémának tekinthető.
A tanulmány zárásaképpen az olvasót figyelmeztetni kell arra: a középiskolai tankönyvek bemutatásával még nem feltétlenül kapunk átfogó képet a szlovák és magyar társadalom közgondolkodásáról. Hiszen nem mindenki jár középiskolába, ahol nem is feltétlenül ezekből a könyvekből tanítanak; a tankönyvi narratíva magyarázatában pedig komoly szerepe van a történelemtanárok személyes habitusának is. Az is egyértelmű, hogy a társadalom tagjai természetszerűleg nem csak a középiskolában szerzik történelemtudásukat. Mindezek miatt azt lehet mondani, hogy a történelemről való gondolkodás megismerésének csak egyik, de nem az egyetlen forrása lehet a történelemtankönyvek tartalomelemzése.
Általános következtetésekről tehát csak ezeknek a korlátozó tényezőknek a figyelembevételével beszélhetünk; illetve annak figyelembevételével, hogy egy ilyen összehasonlítás – módszertanilag bármennyire is – szubjektív elemeket is hordoz magában akár a résztémák kiemelésekor, akár a következtetések levonásakor.
Múlt-kor, Kollai István
