Európa legnagyobb folyami szigetét, a Nagy- és a Kis-Duna által közrefogott Csallóközt a történelem során – a feljegyzések szerint 1012 óta – 75 árvíz sújtotta. Mind közül a legnagyobb 1965-ben, ötven évvel ezelőtt történt, amikor a Komáromi és a Dunaszerdahelyi járásban „36 község és 9 tanya került víz alá, 2620 lakás teljesen tönkre ment, közel 5000 súlyosan megrongálódott, ezenkívül mintegy 100 iskolaépület vált használhatatlanná (…) Összesen 130 791 hektárt árasztott el a talajvíz, mintegy 54 000 embert kellett ideiglenesen biztonságos helyre költöztetni. A felbecsült összkár 3 milliárd 155 millió korona volt”.
Halgas András a „nagy árvíz 50. évfordulójára megírt könyve a Csallóközön belüli, 7 faluból álló Csilizköz Kulcsod nevű falujának „árvízi eseményeit” örökíti meg, többször is hangsúlyozva, hogy munkája mindenekelőtt arra világít rá: 1965 a csallóközi, s azon belül a kulcsodi nép számára jószerével új időszámítást jelent – „árvíz előtt”-ről és „árvíz után”-ról szól azóta az idő mérése; másrészt arra is rámutat, hogy egy közösség életében milyen gyökeres változásokat okozhat egyetlen nap, mi több, egyetlen óra eseménye. Ilyen esemény volt az 1965-ös dunai árvíz is: a június 17-i kulcsodi gátszakadás, mely órák alatt víz alá temette a falu nagy részét, végzetes pusztítást okozva, jó időre lehetetlenné téve az életet.
Az 1987-es kulcsodi születésű fiatal szerző figyelme ugyanakkor nemcsak a katasztrófa történéseire terjed ki, hanem annál sokkal részletesebb, „részben szociológiai, földrajzi, közigazgatási, szociális, történelmi, vízgazdálkodási, és nem utolsósorban nemzetiségi, nemzeti problémákat is érint”. A Kulcsodról kitelepített lakosság – felnőttek, öregek, gyerekek – életét pedig kizárólag az árvizet átélt emberek vallomásaiból, feljegyzéseiből formálta meg: „Olyan epizódok, információk, személyes emlékek, tapasztalatok és történetek kerültek felszínre, amilyeneket eddig sehol nem olvashatunk.”
A könyvet olvasva választ kaphatunk arra, hogyan viselkedtek az egyének, a hontalanná vált családok, az egymástól elszakított felnőttek és gyermekek; hogy élték meg az emberek a természet végtelen erejével vívott egyenlőtlen küzdelmet; mit éreztek, mit gondoltak, mit voltak kénytelenek tenni, merre, hová, hányfelé vitt az útjuk, mi lett az állataik sorsa; bízhattak-e az újrakezdésben, látva a mérhetetlen pusztulást: az elhullott állatokat, a döglött halakkal teli hordalékot, a leomlott házakat, az orrfacsaró bűzt; ki vert lelket a kétségbeesett közönybe eső emberekbe, akik rettegtek a sötéten fenyegető nyomortól.
És olvashatunk persze az országos összefogásról, a Gottwaldovi járás Kulcsod fölött vállalt védnökségéről, a cseh emberek önzetlen, áldozatos segítségéről, az újjáépítés ezer mozzanatáról. S még arról is, hány kulcsodi gyerek született a katasztrófa idején. S még valami: Halgas András bevezetőjében megvallja, hogy könyvének egyik „célja az volt, hogy megtalálja a választ arra a kérdésre: a »hivatalos közegben« hogyan lett a kulcsodi gátszakadásból csicsói szakítás”. Szerzőnk több okot is említ, amiért a korabeli sajtó többségében Csicsót emlegetnek a kulcsodi gátszakadás helyett. „Nincs az a kulcsodi ember, aki ezt ne tudná. De nincs az a csicsói polgár, aki ezt a kérdést ne vitatná.” Aztán választ is kapunk a „szélmalomharc”-ra. Akit érdekel, a könyvet elolvasva ezt is megtudja.
Na meg azt, hogy „nekünk a Duna mindig a szomszédunk marad”. Ezért tiszteljük őt, és vegyük komolyan: fektessünk a töltések javítására, a gátrendszerek karbantartására több időt és pénzt.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54783″}