Szombat van, délelőtt kilenc óra. A kánikula után végre kellemes a hőmérséklet, úgy húsz fok lehet. Délelőtt nincs más dolgom, mint fogni a nejem által előkészített élelmiszer-lajstromot és elmenni bevásárolni a multiba (hiszen kisüzlet városunkban gyakorlatilag már nincs is). Kisvárosi multihoz képest a parkolója elég nagy, vagy kétszáz autó is elfér benne.
Figyelem az érkezőket és elmenőket. Többségük jól szituált, a kosarak és bevásárlókocsik halmozott tartalmán látni, hogy nem hajléktalanok. Van mit a „tejbe aprítaniuk”. Alig van valaki, aki gyalog jön. Kerékpárból is csak pár darab van betéve a bicikliállványba – még tízet sem látni. Autóból azonban van akármennyi, köztük sok a márkás kocsi is. Alig találok helyet a parkoláshoz.
Szerencsére a bevásárlókocsira nem kell várni, fogok egyet és bemegyek a multiba. Nézem a listát és próbálok rendszert teremteni benne, hogy ne kelljen fel-alá járkálni a csarnokban. Kezdeném a gyümölccsel és a zöldséggel, hiszen ez az árufajta van balra a bejárattól. Kiveszem a polcokról a keresett árut, zacskóba rakom, majd odaballagok a mérleghez. Előttem ketten-hárman állnak, várva a sorukra. Míg várok, nézegetem a vásárlókat. Előttem egy 40-50 közötti pasas áll, kezében egy zacskó banánnal. Rövidnadrágban, trikóban, lábán téli szőrös szürke zokni, fekete strandpapucsban – az ún. kroxiban. Fura egy ember, gondolkodom el, biztosan nem futja többre az öltözködésre. Kosara még üres, csak a zacskó banán van a kezében. Sorra kerülvén felteszi a mérlegre, ráragasztja a kapott cetlit és ellép. Most jövök és. Egyenként felteszem a zacskóimat, mérek, ragasztok.
A szemüvegem sarkában azonban tükrözve látom, hogy az előbbi pasas visszamegy a banánhoz. Kinyitja a már lemért zacskót és beletesz még vagy három darabot. Becsukja és beleteszi a bevásárlókocsiba. És mintha mi se történt volna, odébbáll. Látom, most a hagymánál rakodik a zacskóba és megy a másik mérleghez, ahol megcsinálja ugyanazt, majd vissza a hagymához. Megint ugyanaz a procedúra, hozzátesz egy marokkal. Én meg csak állok, állok, kiakadt lélegzettel, az utánam állók már morgolásznak, hogy ne bámészkodjam, tehát befejezem a méricskélést és fogva a listát, a pasast szem elől tévesztve folytatom a bevásárlást. Közben azon morfondírozok, hogy biztosan rászoruló lehet, mert amit láttam, az a vegytiszta lopás kategóriájába tartozik.
Kiálltam a pénztár előtti hosszú sort, figyelve a szállítószalagra felrakott áruk minőségét és mennyiségét. Volt előttem még talán öt-hat bevásárló a pénztár előtt, mellettük gyerekek is, tehát volt időm bámészkodni. Látom, hogy a zoknis-kroxis pasasom a szomszéd pénztárnál éppen „kezelésre” kerül. Az pénztáros hölggyel vált pár szót, a távolság meg a gyerekzsivaj és a csarnok zaja miatt nem hallom, mit mondanak. A hölgy fogja a banános zacskót, leszkenneli a vonalkódos cetlit a banánon, majd a hagymán is, áthúzogatja az aránylag sok többi árut is az áruszkenneren. A pasas fizet, a kosara majdnem tele van, majd elmegy.
Kivárom soromat, kirakodás, fizetés, berakodás, megyek a kocsimhoz. Mit látnak szemeim? A pasasom kinyit egy nagyjából százezer eurós Volvo-t, berakodik, az anyósülésen várakozó fiatal szőkeségnek pedig ad egy fagyit és elhajt.
Hát ezért vagyunk banánköztársaság!
Agárdy Gábor, Felvidék.ma
